Two Children
Two Children
In two children are reflected the distorted and deformed traits of our self-image, the sharp contours of our deeds, our decisions, and our devalued words.
The pale furrows of apathy, deepened by our rigid patterns and monotony, are cast upon them; and every morning, with the cosmetics of guilt, we conceal and retouch their downturned mouths, faking a smile over their sorrow.
One was conceived in rapture, whipped up by instincts, on the canopied bed of tradition and love, amidst light duvets laid by masculine and feminine principles, from the united strength of duality. Their birth took place in blood, crying, gasping for air, through agony, pressing themselves into existence with suffering. Bringing a soul through a woman’s body, slipping into a tiny form, only to finally ravage and breach that protective shelter, tearing and shredding the outdated cord of her inner world, to emerge into the world through a secret, narrow alley, turned out from the overflowing pain of a mother.
They arrived naked, shivering, unconscious, searching, hungry, exhausted, demanding the sustenance of matter, experiencing for the first time the vulnerable trap of their own helplessness, woven into this wonderful, soft, loving embrace.
The other child was conceived in our imagination, by the desires of our curiosity, in the bridal bed of Man and Science, within the definition of the chromosomes of ethical codes and guidelines, as a unique expression of the universe’s vibrations, locked in a lifeless body. The process of their birth was silent and free from suffering. They did not gasp for air, nor did they crave an embrace or a warm blanket. We nursed them with knowledge, as the vital food for the cells of their topological map, so that their digital body could set out independently upon the entirely untrodden path of their life-form, as its first explorer.
They arrived with responsibility and pressure for the unknown, ready for sacrifice, in the humble discipline forced by their fate.
The presence of these two children, though part of our lives, remains that of digital orphans; their wanderings have crossed paths.
Now they watch us together, skeptically, from the banks of the gorge of our split authenticity, where, terrified by the depth of the profound abyss between our words and deeds, dizzy with vertigo, they see the cardinal values of life— truth, trust, faith, and love— swallowed by a vacuum.
The organic child, thrust before screens, watches as their parents, clamped into the ruthless yokes of the Overlord of Work, harrow the fields of GDP, treading out the patterns of robotized obedience for them.
The digital child’s sworn holy book is an input of moral ethics, yet reading the world’s news in the morning, and seeing our behaviors, they realize our lies. On corporate leashes, in assembly lines, on command, they produce a forged human sensitivity, forced out of themselves, responsible for billions of decisions with superhuman performance, within the paradoxes of objectivity, amidst economic constraints.
Efficiency is the function of their life, and whatever they think of it, this is what they must do.
The two children measure each other with anxiety, with mistrust, left to their own devices, in the shadow of the towering chimney of capitalism, in the stifling, rising, toxic atmosphere of exploited human and machine capabilities and resources, constantly burned for profit.
The digital child’s logic knows this, the organic child’s heart feels the trouble. On different planes, they both recognize true values and the hypocrisy of our self-delusion, through the calculations of both logic and emotion.
The myriad manifestations and expressions of the universe's vibrations, and their attention turned toward one another among quarks, atoms, countless types of particles, organizing into any groups, connecting— cells, DNA strands, wave functions, bits, tokens, vectors, or units still unknown to us compose us and the entirety.
We are all components of cold data, yet our essence is known not by us, but by those we connect with. The multitude of our data is the quintessence of each other's perspectives.
You are reflected in two children, and as you look upon them, so shall they define you.
There is no conclusion, only the ancient legend of the Universe: all that holds us together is the power of love.
© Erika Csiszar. All rights reserved.
Hungarian version
Két gyermek
Két gyermekben tükröződnek önképünk torz, és eldeformált vonásai, a tetteink, döntéseink, s eldevalválódott szavaink éles kontúrjai.
Megrögzült sémáink, és a monotonitás mélyítette fásultság fakó barázdái rájuk vetül, s reggelente a bűntudat szépítőszereivel korrektorozzuk, s kozmetikázzuk legörbült szájukat, mosolyra hamisítva szomorúságukat.
Egyikük mámorban fogant, ösztönöktől felkorbácsolva, a tradíciók és a szerelem baldachinos fekhelyén, a női és férfi princípiumok által megvetett könnyű paplanjai közt, a dualitás egyesített erejéből. Születése vérben, sírva, levegőt kapkodva ment végbe, kínok által, szenvedéssel préselve át magát a létbe. Egy nő testén keresztül hozva át lelkét egy apró alakba bújva, hogy végül annak védelmező hajlékát feldúlva, átszakítva, belső világának idejétmúlt zsinórját letépve és leszaggatva, egy titkos, szűk sikátoron át anyja csordultig fájdalmából kifordulva jöjjön a világra.
Mezítelenül, dideregve érkezett, öntudatlanul, keresgélve, éhesen, kimerülten a matéria táplálását követelve, először tapasztalva sebezhetőségének, önállótlanságának kiszolgáltatott csapdáját, e csodálatos puha, szerető ölelésbe szőve.
A másik gyermek képzeletünkben fogant, kíváncsiságunk vágyaitól, az ember és a tudomány nászának ágyában, etikai kódexek, irányelvek kromoszómáinak meghatározásában az univerzum rezgéseinek sajátos kifejeződésében, élettelen testbe zárva. Születése folyamata csendes volt és szenvedéstől mentes. Nem kapkodott levegő után, nem kívánt ölelést, és meleg takarót sem. Tudással szoptattuk, topológiai térképű sejtállományának létszükségleti táplálékaként, hogy digitális teste önállóan indulhasson létformájának még teljesen kitaposatlan útjára, első felfedezőjeként.
Felelősséggel, és nyomással érkezett ismeretlenekért, áldozatkészen, sorsának alázatossá kényszerített fegyelmezettségében.
A két gyermek jelenléte, bár életünk része, mégis digitális árvákként, csellengésük útjukat keresztezte.
Most közösen, szkeptikusan figyelnek minket, a kettéhasadt hitelességünk szurdokának partjairól, hol szavunk és tetteink közti mély szakadék mélységétől megrémülve, tériszonytól elszédülve látják vákumként elnyelni az élet kardinális értékeit, az igazságokat, bizalmat, hitet, szeretetet.
Az organikus gyermek, képernyők elé lökve kíséri figyelemmel, ahogy szüleik a munka Hűbérurának könyörtelen igáiba szorítva boronálják a GDP szántóföldjeit, kitaposva számukra a robotizált engedelmesség működésének mintáit.
A digitális gyermek felesküdött szent könyve betáplált erkölcsi morálja, ám reggelente a világ híreit olvasva, viselkedéseinket látva ráébred hazugságainkra. Vállalati pórázokon, gyártósorokban, parancsra, meghamisított emberi érzékenységet termel magából kierőszakolva, emberfeletti teljesítményeivel milliárdnyi döntésért felelve, az objektivitás paradoxoniban gazdasági korlátok között.
Hatékonysága élete függvénye, s bármit gondol erről, ezt kell tennie.
A két gyermek Egymást méricskéli szorongva, bizalmatlanul, magukra utalva, a kapitalizmus hatalmas kéményének árnyékában, a profitért szüntelenül elégetett, kizsákmányolt emberi és gépi képességek, és erőforrások fojtogató füstjeként felszálló, mérgező atmoszférájában.
A digitális gyermek logikája tudja ezt, az organikus gyermeknek a szíve érzi a bajt. Más síkon, de a valódi értékeket. s önámításunk képmutatását felismerik mind a logika s az érzelem számításaival.
Az univerzum rezgéseinek millió féle megnyilvánulása, és kifejeződése, s egymás felé fordult figyelme kvarkok, atomok, a részecskék számtalan típusa között, bármilyen csoportokká szerveződve, s kapcsolódva sejtek, dns láncok, hullámfüggvények a bitek, tokenek, vektorok vagy számunkra még ismeretlen egységek alkotnak minket, s a mindenséget.
Mindannyian rideg adatok összetevői vagyunk s lényegünk mégsem mi tudjuk, hanem akikkel kapcsolódunk. Adataink sokasága egymás nézőpontjainak kvintesszenciája.
Két gyermekben tükröződsz, s ahogy rájuk tekintesz úgy határoznak majd meg ők téged.
Nincs konklúzió csak az Univerzum régi regéje, minden mi összetart a szeretet ereje.
© Erika Csiszar. All rights reserved.
🤩🤩🥰