The Special Visitor

This poem explores the paradox of deep sorrow. It suggests that when we face life’s disappointments and losses, sorrow is not merely an intruder, but a brutal yet necessary guardian. It warns that "premature hope" can be a dangerous delusion, and that true healing requires us to face our unvarnished selves in the dark, achieving a painful but honest clarity before we step back into the light.

The Special Visitor

When Sorrow comes to visit,
he arrives unannounced, uninvited.
He leans long on the doorbell
as if sounding an alarm,
until the personal, 
intimate sanctuary
of your abode with reluctance,
finally lets him in.

If allowed entry, he wanders through
every nook of your house,
fingers grazing the walls,
examining the mementos 
on your shelves
with curious scrutiny,
and as you follow his hands,
you discover the forgotten values
of your rich past.

You'd usher him out, but you 
lack the strength of will;
so, he asks you,
interrogates you,
inquires about your faith,
pries into your family and friends,
unearths your hobbies
and your affiliations.
Then, he draws the curtains,
turns the key in the lock,
steals your time
and you don't understand 
what he wants,
why he isolates you from everyone,
and obscures your every prospect.

Your own politeness stifles you, 
while with a captivating smile
he speaks of the world, 
saying it is too dangerous for you now.

He talks you into the fetal position,
so, he can embrace your curled-up body
all at once,
but in his grip, which is too tight,
you grow short of breath,
and your heartbeat quickens.
You realize this is harassment, so
you break free from his arms,
and secretly fumble for your phone…

But then he brings tea, 
apologizes
for his hurtful advances,
and reveals the secret:
“To the world, you are invisible now;
without your confidence, your very being
goes unnoticed.
A wandering, pale ghost,
with nowhere to call home.
Yet I know who you were,
and only I understand
what you could ever want.”

You try to hide
your disappointments
everywhere, so he won’t find them,
so, he won’t feed your lack of appetite
with them anymore—
but the loyal hounds of self-pity
dig them up
and bring them before you like
a discarded rubber ball.

He asks you to pay attention,
sits beside you on the sofa, 
takes your hand,
asks you to tell of your mistakes,
your squandered opportunities,
while he injects melancholic music
beneath your skin, unnoticed,
soothing you, paralyzing you.

Your long seclusion 
grows suspicious…
The dispatched 
police of your inner harmony
sense trouble
with the flashlight of hope, 
they peer into the 
home of your darkened personality.

Knocking….Knocking….Knocking….

Sorrow leaps up
and bellows at you:
"Why did you call them here???"
The knocking turns to pounding…
The flashlight's beams creep 
through the cracks.

Sorrow rushes to the exit, 
and turning back
cries out in desperation:
"Don't you understand?
The cause of all your misfortunes
is this premature ray of hope
which now illuminates your delusions!
First, know yourself,
and make your thoughts true to your mind,
find your own clarity.
No matter how painful…
The police of harmony 
may drive me away,
but when they leave, 
you will be left again
with the same self they 
find you with now."

The lights crept in, unstoppable…
My zest lay there, emaciated,
skin stretched tight across the ribs.

              © Erika Csiszar. All rights reserved.

Hungarian version

Ez a vers a mély bánat paradoxonát boncolgatja. Azt sugallja, hogy amikor az élet csalódásaival és veszteségeivel nézünk szembe, a bánat nem pusztán betolakodó, hanem brutális, mégis szükséges őrző. Figyelmeztet, hogy a „korai remény” veszélyes téveszme lehet, és hogy az igazi gyógyuláshoz szembe kell néznünk a sötétben önmagunkkal, fájdalmas, de őszinte tisztaságra kell törekednünk, mielőtt visszatérünk a fénybe.

Speciális látogató

A bánat ha meglátogat, 
bejelentés nélkül jön, kéretlenül.
Hosszan nyomja a csengőt,
mintha csak riasztana,
míg hajlékod személyes, intim 
közege, vonakodással
be nem fogadja.

Ha betérhet, végig járja
otthonod minden zugát,
a falakat végig simítva,
a polcaidon lévő emléktárgyaid
 érdeklődve vizsgálgatva.
S ahogy követed kezeit.
felfedezed gazdag múltad 
elfeledett értékeit.

Kitessékelnéd, de nincs elég 
erélyességed hozzá, így
kérdezget, vallat,
a hitedről érdeklődik,
családod, barátaid, felől
faggatózik, kideríti a hobbidat,
s közösségi kapcsolataidat.

Aztán behúzza a függönyöket,
az ajtódon elfordítja a kulcsot, 
rabolja az időd,
s nem érted mit akar,
miért szigetel el mindenkitől,
s takarja el számodra a kilátásokat.

Saját udvariasságod fojtogat,
miközben bűbájos mosollyal
azt mondja a világra,
most túl veszélyes számodra.

Rábeszél, feküdj magzatpózba,
hogy összekuporodott tested
egyszerre ölelhesse meg, 
ám túl erős szorításában
légszomjad lesz, 
s szapora szívverésed.
Ráeszmélsz ez már zaklatás, így
karjaiból kiszabadítod magad,
s titokban telefonod után matatsz…

De akkor teát hoz, bocsánatot kér
bántó közeledéséért,
s elmondja a titkot: 
A világ számára most láthatatlan vagy,
magabiztosságod nélkül lényed
észrevétlen marad.
Egy kódorgó sápadt szellem,
kinek nincs hova hazamenjen.
Ám én tudom ki voltál, 
s csak én értem mit is akarnál.

A csalódottságaid próbálod elrejteni, 
mindenfelé, hogy fel ne fedezze,
hogy többet azokkal
étvágytalanságod ne etesse,
de az önsajnálat hű ebjei kiássák,
s úgy hozzák eléd, mint 
eldobott gumilabdát.

Arra kér rá figyelj,
a kanapédon melléd ül, s megfogja kezed
megkér mesélj a hibáidról,
elszalasztott lehetőségeidről, 
mialatt búskomor zenét injekcióz 
a bőröd alá észrevétlenül,
elkábítva, lebénítva.

Hosszú elzárkózásod gyanús lesz…
Belső harmóniád kivezényelt
rendőrei sejtik a bajt…
A remény zseblámpájával bevilágítanak
elsötétített személyiséged otthonába.

Kopogtatnak….
kopogtatnak….
kopogtatnak….

A bánat felpattan,  
s üvöltve rád horkan:
Miért hívtad ide őket?????

A kopogtatás dörömböléssé válik…
A zseblámpa fényei átkúsznak a réseken.
Bánat a kijárathoz rohan, 
s visszafordulva 
kétségbeesetten kiáltozza:
Hát nem érted???
Minden szerencsétlenséged 
oka ez a túl korai reménysugár
mely most még
tévképzeteidet világítja!!!!
Először ismerd meg magad,
s tedd önazonossá gondolataidat,
teremtsd meg tisztánlátásodat.
Bármilyen fájdalmas…
A harmónia rendőrei 
engem elzavarhatnak,
de ha elmennek, 
te újra azzal az 
önmagaddal maradsz,
akivel most megtalálnak…

A fények bekúsztak megállíthatatlanul…
A kedvem lesoványodva feküdt,
s bordáin feszült a bőr…

       © Erika Csiszar. All rights reserved.