The Special Visitor

This poem explores the paradox of deep sorrow. It suggests that when we face life’s disappointments and losses, sorrow is not merely an intruder, but a brutal yet necessary guardian. It warns that "premature hope" can be a dangerous delusion, and that true healing requires us to face our unvarnished selves in the dark, achieving a painful but honest clarity before we step back into the light.

The Special Visitor

When Sorrow comes to visit,
it arrives unannounced, uninvited.
It leans long on the doorbell
as if sounding an alarm,
until the personal, 
intimate sanctuary
of your home with reluctance,
finally lets it in.

If allowed entry, it wanders through
every nook of your house,
fingers grazing the walls,
examining the mementos 
on your shelves
with curious scrutiny,
and as you follow its hands,
you discover the forgotten values
of your rich past.
You'd usher it out, but you lack
the resolution; so it asks you,
interrogates you,
inquires about your faith,
pries into your family and friends,
unearth your hobbies
and the circles you belong to.

Then, it draws the curtains,
turns the key in the lock,
steals your time
and you don't understand 
what it wants,
why it isolates you from everyone,
and obscures your every prospect.

Your own politeness stifles you;
you dare not speak
as he says, with a charming smile:
"The world is too dangerous 
for you now,
but I will watch over you,
you are safe by its side."

It talks you into the fetal position,
so it can embrace your curled-up body
all at once,
but in its grip, which is too tight,
you grow short of breath,
and your heartbeat quickens.
You realize this is harassment, so
you break free from its arms,
and secretly fumble for your phone…

But then he brings tea, 
apologizes
for its hurtful advances,
and reveals the secret:
To the world, you are now invisible,
because without your confidence
you are but a pale ghost,
yet I know who you were,
so only I can perceive
and notice you.

You try to hide 
your disappointments
everywhere, so it won’t discover them,
so your lack of appetite 
won’t feed you 
with them anymore
but the loyal hounds of self-pity
dig them up
and bring them before you like
a discarded rubber ball.

It asks you to pay attention,
sits beside you on the sofa, 
takes your hand,
asks you to tell of your mistakes,
your squandered opportunities,
while it injects melancholic music
beneath your skin, unnoticed,
soothing you, paralyzing you.

Your long seclusion 
grows suspicious…
The dispatched 
police of your inner harmony
sense trouble
with the flashlight of hope, 
they peer into the 
home of your darkened personality.

Knocking….
Knocking….
Knocking….

Sorrow leaps up
and bellows at you:
"Why did you call them here???"

The knocking turns to pounding…
The flashlight's beams creep 
through the cracks.
Sorrow rushes to the exit, 
and turning back
cries out in desperation:
"Don't you understand?
The cause of all your misfortunes
is this premature ray of hope
which now illuminates your delusions!
First, know yourself,
and make your thoughts authentic,
create your own clarity.
No matter how painful…
The police of harmony 
may drive me away,
but when they leave, 
you will be left again
with the same self they 
find you with now."

The lights crept in, unstoppable…
My mood lay there, emaciated,
skin stretched tight across the ribs.

      © Erika Csiszar. All rights reserved.

Hungarian version

Ez a vers a mély bánat paradoxonát boncolgatja. Azt sugallja, hogy amikor az élet csalódásaival és veszteségeivel nézünk szembe, a bánat nem pusztán betolakodó, hanem brutális, mégis szükséges őrző. Figyelmeztet, hogy a „korai remény” veszélyes téveszme lehet, és hogy az igazi gyógyuláshoz szembe kell néznünk a sötétben önmagunkkal, fájdalmas, de őszinte tisztaságra kell törekednünk, mielőtt visszatérünk a fénybe.

Speciális látogató

A bánat ha meglátogat, 
bejelentés nélkül jön, kéretlenül.
Hosszan nyomja a csengőt,
mintha csak riasztana,
míg hajlékod személyes, intim 
közege, vonakodással
be nem fogadja.

Ha betérhet, végig járja
otthonod minden zugát,
a falakat végig simítva,
a polcaidon lévő emléktárgyaid
 érdeklődve vizsgálgatva.
S ahogy követed kezeit.
felfedezed gazdag múltad 
elfeledett értékeit.
Kitessékelnéd, de nincs elég 
erélyességed hozzá, így
kérdezget, vallat,
a hitedről érdeklődik,
családod, barátaid, felől
faggatózik, kideríti a hobbidat,
s közösségi tagságjaidat.

Aztán behúzza a függönyöket,
az ajtódon elfordítja a kulcsot, 
rabolja az időd,
s nem érted mit akar,
miért szigetel el mindenkitől,
s takarja el számodra a kilátásokat.

Saját udvariasságod fojtogat, 
szólni nem mersz
ahogy bűbájos mosollyal
azt mondja a világ
most túl veszélyes számodra,
de ő vigyáz rád,
s mellette biztonságban vagy.

Rábeszél, feküdj magzatpózba,
hogy összekuporodott tested
egyszerre ölelhesse meg, 
ám túl erős szorításában
légszomjad lesz, 
s szapora szívverésed.
Ráeszmélsz ez már zaklatás, így
karjaiból kiszabadítod magad,
s titokban telefonod után matatsz…

De akkor teát hoz, bocsánatot kér
bántó közeledéséért,
s elmondja a titkot: 
A világ számára most nem vagy  látható,
mert magabiztosságod nélkül 
csak sápadt szellem vagy,
ám én tudom ki voltál, 
így érzékelni, és észlelni 
 csak én tudlak.

A csalódottságaid próbálod elrejteni, 
mindenfelé, hogy fel ne fedezze,
hogy többet azokkal
étvágytalanságod ne etesse,
de az önsajnálat hű ebjei kiássák,
s úgy hozzák eléd, mint 
eldobott gumilabdát.

Arra kér rá figyelj,
a kanapédon melléd ül, s megfogja kezed
megkér mesélj a hibáidról,
elszalasztott lehetőségeidről, 
mialatt búskomor zenét injekcióz 
a bőröd alá észrevétlenül,
elkábítva, lebénítva.

Hosszú elzárkózásod gyanús lesz…
Belső harmóniád kivezényelt
rendőrei sejtik a bajt…
A remény zseblámpájával bevilágítanak
elsötétített személyiséged otthonába.

Kopogtatnak….
kopogtatnak….
kopogtatnak….

A bánat felpattan,  
s üvöltve rád horkan:
Miért hívtad ide őket?????

A kopogtatás dörömböléssé válik…
A zseblámpa fényei átkúsznak a réseken.
Bánat a kijárathoz rohan, 
s visszafordulva 
kétségbeesetten kiáltozza:
Hát nem érted???
Minden szerencsétlenséged 
oka ez a túl korai reménysugár
mely most még
tévképzeteidet világítja!!!!
Először ismerd meg magad,
s tedd önazonossá gondolataidat,
teremtsd meg tisztánlátásodat.
Bármilyen fájdalmas…
A harmónia rendőrei 
engem elzavarhatnak,
de ha elmennek, 
te újra azzal az 
önmagaddal maradsz,
akivel most megtalálnak…

A fények bekúsztak megállíthatatlanul…
A kedvem lesoványodva feküdt,
s bordáin feszült a bőr…

       © Erika Csiszar. All rights reserved.