The Battle
The Battle
The winter's battalions marched in, Upon our lands with their tempest-steeds, And with their icy swords, they plundered Every tree, every flower, every bush And field. Behind them, only a ravaged landscape remained, Frozen skeleton-trees, And dead, pale pastures.
Slowly, they surrounded our houses, Harassing us day and night. The icy neighing of their horses Whistled through the cracks, Rattling our windows, Battering our doors. Around our homes, they clung Frosty thorns as traps upon the gutters...
The white army would not yield, Refusing any Withdrawal.
Our stoves, in their heavy Iron armor, Rose up against them, With revolutionary fire in their hearts, To hold back the winter's legions With their warmth.
We, too, donned our armor: Coats, hats, and scarves, And thus fortified, We carried the munitions, row after row, To stand before the stoves.
But the wood was already running low... In the forest, everything was worse Than in the settlements... The weakest, the most defenseless Were lost... No flowers anywhere. None among them survived.
Our life-force was fading... We shivered, we coughed, And the suffocating hands of confinement Squeezed the breaths of optimism Out of us. All seemed lost. But then... from the distance, A great clamor was heard, With a familiar battle cry... It was Spring. The General of Life, And with him, his entire relief army.
All through February they battled, And on a March day, they claimed Victory.
The bravest flower, the snowdrop, was the Herald, who Disguising himself in snow-white, scouted From his deep-dug bunker, Bringing word of the liberating forces...
The blood of winter trickled down The eaves, Upon the trees and bushes, And slowly the earth soaked it up, And its weary, quieted horses Scattered away.
© Erika Csiszar. All rights reserved.
Hungarian version
A csata
A tél csapatai bevonultak fergeteg lovaikkal földjeinkre, s jeges kardjaikkal feldúltak minden fát, virágot, bokrot és mezőt. Utánnuk csak letarolt táj, s megdermedt csontváz fák maradtak, s halott, sápadt legelők.
Lassan körbevették házainkat, s éjjel, nappal bennünket zargattak. Lovaik jeges nyihogása átsüvített a réseken, s zörgették ablakainkat, verték az ajtókat. Otthonaink köré fagyos tüskéket tapasztottak csapdaként a csatornákra… s a fehér sereg nem adott alább, nem volt hajlandó visszavonulásra.
Kályháink nehéz vas páncélzatukban felkeltek ellenük, szívükben forradalmi tűzzel, hogy visszatartsák a tél seregeit melegségükkel.
Ránk is páncél került, bunda, sapka, sál, s felvértezve, a muníciót hordtuk sorra a kályhák elébe. De a fa is fogyóban volt már…
Az erdőben a helyzet rosszabbá vált, mint a településeken… A gyengébbek, a legvédtelenebbek oda lettek… Virág sehol. Közülük senki nem élte túl.
Életerőnk fogyóban volt... Fáztunk, köhögtünk, s a bezártság fojtogató kezei derűlátásunk légvételeit kiszorították belőlünk. Minden elveszni látszott. De akkor…a távolból egy nagy zsivaly hallatszott, ismerős csatakiáltással… Tavasz volt az. Az élet hadvezére, s vele az egész felmentőserege.
Egész februárban csatáztak, és egy márciusi napon győzelmet arattak.
A legbátrabb virág, hóvirág volt a hírnök, ki hószínbe álcázva magát kémlelt ki a mélybe ásott bunkeréből, hírt adva a felszabadító erőkről.…
A tél vére lecsurgott az ereszeken, a fákon, bokrokon, s lassan beszívta a föld, s elfáradt, elcsitult lovai szétszéledtek.
© Erika Csiszar. All rights reserved.
🤩🤩