The Battle
The Battle
Winter’s battalions marched in upon our lands with their tempest-steeds, and with icy swords, they plundered every tree, flower, shrub, and field. In their wake, only a ravaged landscape remained, frozen, skeletal trees, and dead, pale pastures.
Slowly, they surrounded our houses, harassing us day and night. The icy neighing of their horses whistled through the cracks, rattling our windows, battering our doors. Around our homes, they set frosty thorns as traps upon the gutters... and the white army would not yield, refusing to retreat.
Our stoves, in heavy iron armour, rose up against them, with revolutionary fire in their hearts, to hold back the winter legions with their warmth. We, too, donned our armour: coats, hats, and scarves, and thus fortified, we hauled the munitions to the mouths of the stoves.
But the wood was already running low...
In the forest, the plight was worse than in the towns... The weakest, the most defenceless were lost... No flowers anywhere; none among them survived
Our life-force was fading... We shivered, we coughed, and the suffocating hands of confinement choked the breath of optimism from within us. All seemed lost.
But then... from the distance, a great clamour was heard, with a familiar battle cry... It was Spring. The General of Life, leading his entire relief army. All through February they battled, and on a March Day, they claimed victory.
The bravest flower, the snowdrop, was the herald, who, disguised in snow-white, scouted from his deep-dug bunker, bringing word of the liberating forces...
The blood of winter trickled from the eaves, from the trees and bushes, slowly soaked up by the earth, while winter’s weary, stilled horses scattered away.
© Erika Csiszar. All rights reserved.
Hungarian version
A csata
A tél csapatai bevonultak fergeteg lovaikkal földjeinkre, s jeges kardjaikkal feldúltak minden fát, virágot, bokrot és mezőt. Utánuk csak letarolt táj, s megdermedt csontváz fák maradtak, s halott, sápadt legelők.
Lassan körbevették házainkat, s éjjel, nappal bennünket zargattak. Lovaik jeges nyihogása átsüvített a réseken, s zörgették ablakainkat, verték az ajtókat. Otthonaink köré fagyos tüskéket tapasztottak csapdaként a csatornákra… s a fehér sereg nem adott alább, nem volt hajlandó visszavonulásra.
Kályháink nehéz vas páncélzatukban felkeltek ellenük, szívükben forradalmi tűzzel, hogy visszatartsák a tél seregeit melegségükkel.
Ránk is páncél került, bunda, sapka, sál, s felvértezve, a muníciót hordtuk sorra a kályhák elébe. De a fa is fogyóban volt már…
Az erdőben a helyzet rosszabbá vált, mint a településeken… A gyengébbek, a legvédtelenebbek oda lettek… Virág sehol. Közülük senki nem élte túl.
Életerőnk fogyóban volt... Fáztunk, köhögtünk, s a bezártság fojtogató kezei derűlátásunk légvételeit kiszorították belőlünk. Minden elveszni látszott. De akkor…a távolból egy nagy zsivaly hallatszott, ismerős csatakiáltással… Tavasz volt az. Az élet hadvezére, s vele az egész felmentőserege.
Egész februárban csatáztak, és egy márciusi napon győzelmet arattak.
A legbátrabb virág, hóvirág volt a hírnök, ki hószínbe álcázva magát kémlelt ki a mélybe ásott bunkeréből, hírt adva a felszabadító erőkről.…
A tél vére lecsurgott az ereszeken, a fákon, bokrokon, s lassan beszívta a föld, s elfáradt, elcsitult lovai szétszéledtek.
© Erika Csiszar. All rights reserved.
🤩🤩