System of Reference

System of Reference

​Falling back onto my bed….
I dropped my exhaustion
like an anchor into the
depths of my sheets..
I felt I was no longer 
swaying on the 
waves of the universe,
and I submerged
beneath my thoughts
holding my breath.
The fabric of my brain 
stretched from the 
mass of problems,
afflictions, and 
burdens placed upon it
and time slowed down 
for me as if near a black hole
from the force of its gravitational field.
In the distortions of my perception,
my spirit gave only faint signals…
and with the remote 
control of my consciousness,
it switched boredly 
between my viewpoints.

​Time tried to shake me
from my lethargy, 
listing my chores,
and swam after me
to the depths of my thoughts
to search among
long-sunken wrecks.
I waited at the 
pressure-equalization point
of my submergence, 
when it discovered me,
and clutching the 
two edges of my pillow
with a single sigh, 
my consciousness
returned to the surface.
Setting the 
lens of my subconscious
to a sharper focus, 
I watched what
my alertness made visible…

​It was realized that
the greatest absolution of life
is the relativity of time.

​Wherever I place my attention
it follows me like a shadow,
and in a constant system of reference
with the ever-renewing,
scattered reality of my consciousness,
it projects itself as relativity
onto the domain of interpretation...

​Limitlessness kills significance…
thus becomes passing, a blessing to existence.

​The threatening annihilation
is your coordinate system of
reference and relation,
where the spending of your time-credits
will be the graph of the 
functions of love,
which your fate, 
transforming into vectors,
defines as your direction 
and your magnitude.

​On the event 
horizon of our lives, 
finally we cast 
into the singularity
of the final account
all our values and sacrifices,
entrusting it to the universe,
to mix a fine cocktail from it all again.

     © Erika Csiszar. All rights reserved.

Hungarian version

Viszonyítási rendszer

Ágyamba dőlve fekszem….
Fáradtságom mint horgonyt dobtam
ágyam mélyébe...
Éreztem hogy már nem ringok az
univerzum hullámain,
s gondolataim alá merültem
visszatartva lélegzetem.
Agyam szövete megnyúlt
a ráhelyezett problémáim, 
gondjaim tömegétől,
s az idő lelassult számomra,
mint fekete lyuk közelében,
gravitációs terének erejétől.
Érzékelésem torzulásaiban
kedvem csak gyenge jeleket adott,
s tudatom távkapcsolójával
nézőpontjaim közt unottan váltogatott.

Bágyadtságomból az idő próbált
felrázni, sorolva teendőimet,
s gondolataim mélyére
utánam úszott felkutatni
 rég elsüllyedt
roncsok közé.

Merülésem nyomás kiegyenlítési pontján
várakoztam, mikor  felfedezett,
s párnám két szélébe kapaszkodva,
egy sóhajtással tudatom
a felszínre visszaérkezett.
Tudatalattim lencséjét erősebb
fókuszra állítva figyeltem, mit
tesz láthatóvá éberségem…

Realizálódott, hogy
az élet legnagyobb feloldozása
az idő relativitása.

Bárhová teszem figyelmem
ő árnyékként követ engem
s tudatom folyton megújuló
kiszóródott valóságával
állandó viszonyrendszerben
állva, kivetül relativitásként az
értelmezési tartományra...

A korlátlanság megöli a jelentőséget…
így lesz az elmúlás, áldása a létnek.

A fenyegető megsemmisülés,
viszonyítási s vonatkoztatási
kordinátarendszered,
hol az időd kreditjeinek
felhasználása lesz, a
szeretet függvényeinek rajzolata,
melyeket sorsod vektorokká alakítva,
irányoddá s mértékeddé szabja.

Életünk eseményhorizontján végül
a számvetés
szingularitásába vetjük,
minden értékünk, s áldozatunk,
az univerzumra bízva, hogy
azokból majd egy jó koktélt kever újra...

     © Erika Csiszar. All rights reserved.