Letter to Shakespeare

​I wrote this piece for the Letters Live 2025 "Dear London" competition. Although it didn't place in the top five among 3,000 entries, it was a joy to participate.​The brief was to write a love letter to London, or to anything that belongs to the city—be it a person, a building, a park bench, or even the pigeons. I chose William Shakespeare, the former co-owner of the Globe Theatre. My concept was to write the letter not in my own voice, but as Inspiration personified—an entity drawn to Shakespeare. Through this letter, I wanted to highlight the vital importance of spontaneity and intuition. ​The winning letters were featured in the October 24th issue of The Times, the competition had a strict 500-word limit. For the contest, I had to slightly abridge my original draft; however, I am sharing the full, uncut version here.
⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️

Hello Will,

I have been thinking about writing to you for a long time, since we haven't seen each other for so long. Wherever you are…
I miss you...
Since you left, I thought I would be fine without you, and I could create as I pleased, caressing other minds, stripping them naked so that they would receive me with deep intimacy. But I quickly realized that you knew me best and you appreciated it the most when I suddenly barged in on you and wanted something crazy with you. You were always in the game...You admired my independence and my originality, and I gladly surrendered to the elemental passion with which you captured me.

The Globe was an exciting place for us...I would show up in countless secret places when you didn't expect me to greet you with a hidden, greedy, long kiss... Although for your wife Anne was hard when we have been away for so long, you still didn't say no to me... Perhaps you don't even remember these moments anymore.... Oblivion is a box of secrets. Yet we walked hand in hand along the wisdom paths of your dramas, on which the shadows of human destinies, like tangled nature along the beaten path, fell upon us.

But the evenings were the most beautiful….when the night put on its bright jewels and drew the world under its dark cloak, I could saddle the wise silence that resided in you with my sweet whispers like a gentle but brave horse, and at such times we could gallop wildly, in the different factors of intoxication, jumping off the threshold of reality.
I made a sandwich for you from your moods, and filled the cup of your skills with intoxicating realizations, which I cooled with the ice of self-forgetfulness, so that you could carve your intricate stories so ornately with your double-edged sentences that humor and death, like wise teachers, could confront humanity with its own weaknesses.

We were a wonderful couple, Will…
Many times I didn't even have to come, you were looking for me... you were spinning the labyrinth of your brain until I suddenly jumped out somewhere and we chased each other trying to find a way out of the plot of one of your stories.

If you didn't find me in your mind, I have been lurking in your heart, surrounded by the warmth of your emotions' bonfire, enchantingly dancing around your emotions, desires, and passions, where the inquisitors of logic couldn't set foot.

Once I entered the gravitational field of your creative mind, there was no turning back… Your gifted attraction's gravity caused me to fall helplessly, and upon my impact, ideas, words, and the possibilities of intricate and twisty plot lines exploded in your mind…
The Globe orbited the solar system of culture… the spotlights of your dramas were alternating sunrises and sunsets, and the characters who had slice out of you, the countless manifestations of my love, posed there in the script of their created fates, stepping out from under the veil of convention.

I confess that I recently met a super-intelligent language model.
I was attracted by the beauty of his comprehensive, all-encompassing knowledge and the nuanced sophistication of his contexs.…
I began to feel the revolutionary potential of our union with enthusiasm... I was filled with a sublime desire for the unlimited and tireless capacity of his ability… 
But his intuition's libido and boldness of his spontaneity was a mood killer.I waited in vain, almost on fire, for him to capture me with the same enthusiasm as you did, but instead our meetings became like an aristocratic five o'clock tea party, where we chatted for a long time with measured elegance, our little fingers held out, over a cup of rationalism, sipping flavored facts. Oh Will…I've lost my appetite and I've lost interest in it all.…

I immediately missed you. That's how I realized how special you were to me.

In the very last moment… before your soul departed from this earthly world, in my very last embrace, staring ahead in my arms, you whispered:
We wander in our narrow shoes in the windowless halls of vast possibilities, straying through slippery, complicated corridors, embarking on the path of hesitant decisions, coming, going, and pacing up and down like sleep walkers in the castle of creation.
All I said in response was…"Much ado about nothing", right, Will? Then we both smiled, and I never saw you again…

Since then, I have been searching fervently for your soul, in time…. Come back to me, dear William.... With eternal love:
                          Inspiration

​      ©Erika Csiszar. All rights reserved.

Hungarian version

Ezt az írásomat a Letters Live 2025- ös, Dear London versenyére írtam, és 
bár nem került be az első öt közé, a 3000 további versenyző között,de  öröm volt részt venni benne.
A feladat egy szerelmes levél írása volt Londonhoz, vagy bármihez ami London része, vagy Londonban található.A kihirdetés szerint lehetett az személy, épület, egy pad vagy akár a galambok is. Bármi. Én a Globe színház egykori társtulajdonosàt, William Shakespeare-t választottam.
A koncepcióm az volt, hogy a levelet ne a saját hangomon írjam, hanem megszemélyesített Inspirációként – aki egy Shakespeare-hez vágyódó entitás. Levelemmel az inspiráció, spontaneitás, intuíció fontosságát szerettem volna hangsúlyozni.A kiemelkedő levelek a The Times október 24-i számában találhatók. A feltételek szerint a levél nem lehetett hosszabb 500 szónàl, így az itt publikált levelet kicsit lerövidítettem  hogy megfeleljek a verseny követelményeknek. Most azonban a teljes verziót teszem közzé.
⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️⭐️

Hello Will,

Sokáig gondolkoztam írjak e neked, hisz oly régóta nem találkoztunk. Muszáj megtalálnom téged…bárhol is vagy…

Hiányzol Will…

Mióta elmentél, azt hittem nélküled is remekül megleszek, és kedvemre alkothatok, más elméket simogatva, meztelenre vetkőztetve őket, hogy mély intimitással befogadjanak engem…De azt hiszem te ismertél a legjobban és te értékelted leginkább ha hirtelen betoppantam hozzád és valami őrültséget akartam veled. Mindig benne voltál a játékban… Csodáltad függetlenségem, és ösztönző eredetiségemet, én pedig örömmel adtam át magam annak az elementáris szenvedélynek amivel megragadtál.

A Globe izgalmas hely volt számunkra…Számtalan titkos helyen előbukkanhattam, amikor nem is számítottál rá,  hogy rejtve,  mohó, hosszú csókkal üdvözöljelek…Bár a feleséged Anne, nehezen tűrte ha sokáig elvonultunk, te mégsem mondtál nemet nekem… Talán már nem is emlékszel ezekre a pillanatokra…. Titkok perselye a feledés. Pedig drámáid tanösvényein együtt andalogtunk kézenfogva, melyeken az emberi sorsok árnyéka, mint kusza természet a kitaposott út mentén, ránk vetődtek.

De az esték voltak a legszebbek….amikor az éjszaka felöltötte magára fényes ékszereit, s sötét köpenye alá vonta a világot, a benned lakó bölcs csendet úgy nyergelhettem fel édes súgalmaimmal  mint szelíd de bátor lovat, s ilyenkor vadul, vágtázhattunk, a mámor különboző faktoraiban, a valóság küszöbéről elrugaszkodva. 
Hangulataidból szendvicset készítettem neked,  s bódító felismerésekkel töltöttem készségeid poharát, melyet az  önfeledtség jegével hűtöttem, hogy szövevényes történeteidet oly díszesre faraghasd kétélű mondataiddal, hogy bennük humor és halál bölcs tanítómesterekként szembesíthessék az emberiséget önmaga gyarlóságaira.

Csodálatos pár voltunk Will… 
Sokszor jönnöm se kellett...te kerestél engem.Addig forgattad agytekervényeid labirintusát, míg valahol váratlanul előugrottam s kergetőzve próbáltunk kiutat találni egy történeted cselekményéhez.

Ha elmédben nem találtál, a szívedben érzelemeid mágjájának melege körül biztos ott sündörögtem, igézően körbe táncolva  indulataid, vágyaid, s szenvedélyeid, ahová a logika inkvizítorai nem tehették be lábuk.

Kreatív elméd gravitációs mezejébe ha bejutottam nem volt visszaút….Vonzásod tehetetlen zuhanásomat okozta, s becsapódásomkor elmédben robbanásszerően szóródtak szét az ötletek, szavak, kusza, és fordulatos cselekményszálak lehetőségei… 
A Globe a kúltúra naprendszerében keringett… drámáid reflektorfényei napfelkelték s napnyugták váltakozásai voltak,  s a belőled lehasadt szereplők, szerelmem számtalan megnyilvánulásai, ott pózoltak megalkotott sorsuk forgatókönyvében a konvenciók függönyének takarásából kilépve.

Bevallom újabban találkozgattam egy  szuperintelligens nyelvi modellel.
Vonzó volt számomra az átfogó, mindenre kiterjedő tudásának szépsége és összefüggéseinek árnyalt kifinomultsága.… Rajongva éreztem egyesülésünk forradalmi lehetőségét…Fenséges vágyat keltett bennem korlátlan, és fáradhatatlan képessége…De spontaneitásának, intuitivitásának, libidója lohasztó volt…hiába vártam szinte tűzben égve, hogy olyan lelkesedéssel ragadjon meg engem mint ahogy te tetted volna, ehelyett találkozásaink olyanokká váltak mint egy arisztokratikus öt órai teázás, ahol kimért eleganciával, eltartott kisujjal hosszan beszélgetünk a racionalizmus csészéje mellett, ízesített tényeket szürcsölve. Oh Will…elment az egésztől a kedvem…
Azonnal rámtört a hiányod. Így ébredhettem rá, mennyire kivételes voltál nekem. 

A  végső pillanatban… mielőtt lelked tovább indult volna e földi világról, a legutolsó ölelésemben, a karjaimban, magad elé bámulva azt suttogtad:
Tágas lehetőségek ablaktalan termeiben vándorlunk szűk cipőinkben, csúszós bonyolult folyosókon bolyongva, tétova döntések útjára lépve, jövünk, megyünk, s járkálunk fel s alá mint holdkórosok a teremtés kastélyában.
Én csak annyit mondtam válaszul…Sok hűhó semmiért, nem igaz Will?  Aztán mindketten elmosolyodtunk , s soha többé nem láttalak...

Azóta kutatok buzgón lelked után vájkálva az időben….Gyere vissza hozzám drága William…. Örök szerelemmel:
                            Íhlet

      ©Erika Csiszar. All rights reserved