Attic Space
Attic Space
Within the walls of freedom, into which we cram our lives, existence is not for all of us so spacious and wide. The home of our autonomy, built with the bricks of our possibilities, cemented together by the mortar of proactivity, we expanded with blood, sweat, and tears.
But secret hands constantly carry it away from us, building grand, radiant, and delightful palaces of their privilege, wasting our possibilities as building blocks for insatiable, excessive spaciousness, advancing themselves through us.
While they parade in the vast, extended, noble, inlaid spaces of freedom, we search the tiny attic of our own freedom, among our accumulated clutter, covered by the settled dust of resignation.
Everything lies up there, everything the propagandists of obedience made us carry up from the realm of our sovereignty in order to spread the minimalism of freedom, ensuring that the furnishing of our chosen priorities is only measured out for our indispensable necessities of life.
There they lurk in padlocked chests: our carefully packed rights, our dignity, our opinions, our paralyzed decisions.
There, hanging from the beams, is the sheer transparency of information, our privacy shrouded into sacks, and the importance of the true depth of human connections. There we carried, in taped-up parcels, our childlike honesty, our creativity, our talents, and our innermost personal boundaries.
Captive inspirations, potentials, memories, which in the hour of need could lift us high.
But they propagate that the price of spacious freedom is to carry everything up to the attic.
Yet we feel that if these values do not remain part of our every day, they will all be forgotten, and we will no longer even crave them, thus, slowly, in our musty, dark attic spaces, they are consumed, and the most vital parts of ourselves are lost.
But what do we find outside, I wonder, if we stroll beyond the built walls of our freedom?
We have no parceled-out sky of our own above the narrow-tailored home of our freedom, and so, we cannot even fly away… But perhaps, if we wait for the night to look up, in the darkness we will see if there is a lucky star above us.
© Erika Csiszar. All rights reserved
Hungarian version
Padlástér
A szabadság falai közt, melybe beleszorítjuk életünk, nem mindannyiunk számára oly tágas a létezés. Autonómiánk otthonát, lehetőségeink tégláival építettük szélesebbé, vért izzadva a proaktivitás malterjával össze tapasztva.
De tőlünk folyton elhordják titkos kezek, hatalmas, tündöklő, és szemet gyönyörködtető privilégiumuk palotáit építve, hogy mértéktelen, túlzó tágasságra tékozolják építőanyagként posszibilitásainkat, felemelve általunk önmagukat.
Míg ők a szabadság, hatalmas, kiterjedt, nemesi, intarziás tereiben parádéznak, mi saját szabadságunk apró tetőpadlásán kutatunk, a beletörődés leülepedett porával borított, összegyűlt lomjaink között. Ott hever minden, mit felcipeltettek velünk szuverenitásunk életteréből, az engedelmesség propagandistái, hogy a szabadság minimalizmusát terjesztve, választott priortásaink berendezése csak a nélkülözhetetlen életszükségleteinkhez legyen kimérve.
Ott lapulnak lelakatolt ládikákban, a gondosan elcsomagolt jogaink, méltóságunk, véleményeink, megbénított döntéseink. Ott van a gerendákra akasztva az információk tiszta átláthatósága, személyes szféránk zsákokba húzva, s az emberi kapcsolataink valódi mélységének fontossága. Oda cipeltük leragasztott csomagokban gyermeki őszinteségünk, alkotókészségünk, tehetségeink, s legbelső személyes határaink.
Fogva tartott inspirációk, potenciálok, emlékek melyek a szükség óráján felemelhetnének minket. De ők terjesztik, hogy, a tágas szabadság ára felhordani mindent a padlásra.
Ám mi érezzük, ha ezek az értékek mindennapunk részei nem lesznek, elfelejtődnek s már igényelni sem fogjuk, így lassan, a dohos, sötét padlástereinkben, felemésztődnek, s magunkból a legfontosabb részek odavesznek.
De vajon odakint mit találunk ha szabadságunk megépített falain kívülre ballagunk? Nincs kiparcellázott saját égboltunk, szabadságunk szűkre szabott otthona felett, így elrepülnünk sem lehet.... De talán ha megvárjuk az éjjelt, hogy felnézzünk, a sötétségben majd meglátjuk van e ott egy szerencsecsillag felettünk.
© Erika Csiszar. All rights reserved
👌