Trust, wandered away from the heart,
which once, like a faithful sheepdog,
herded together the gentle flock
of faith and perseverance,
is today, from the deep bite
of disappointment’s strong jaws,
rabid;
driven mad by the infectious disease of doubts,
like a wolf it watches
the scattered remnants of its flock.

Irritably, with a grim snarl,
it roams aimlessly,
and its battered state has become
its own curse,
hunted and bestialized by the world.

As the monster of its own pain,
it howls its desperate disillusionment,
and snaps into a striking stance
in the volatile thicket of intentions,
should anyone approach.

In the high-grown grass of lies,
it sidesteps the traps of betrayal,
resisting the tempting morsels of promises,
and cloaked in the skin of suspicion, it heals itself
in the den of hope, searching for and devouring
the rare roots of certainty.

But its strength is finally restored by Necessity,
who has herded its flock together once more for it,
so that through the transfusion of their recognition,
it may let their trust into Trust itself.

           © Erika Csiszar. All rights reserved

A szívből elkóborolt bizalom,
mely valaha, mint hűséges juhászkutya
terelte össze a hit, s kitartás 
szelíd nyáját,
ma már a csalódottság
erős állkapcsának mély harapásától 
veszetten, 
a kétségek fertőző kórjától
megvadult farkasaként lesi
nyájának szétszéledt maradványait.

Ingerlékenyen, zord vicsorgással
céltalan bolyong,
s megtépázottsága lett
saját átka,
a világ üldözi s bestializálja.

Fájdalmának szörnyetegeként
kétségbeesett kiábrándultságát üvölti,
s támadóállásba rándul 
a szándékok változékony sűrűjében,
ha bárki megközelíti.

A hazugságok magasra nőtt füvében,
az árulás csapdáit kerülgeti,
ellenállva ígéretek hívogató falatjainak,
s a gyanakvás bőrébe bújva gyógyítja magát
a remény odújában, a bizonyosság 
ritka gyökerei után kutatva s felzabálva.

De erejét végül a Szükség adja vissza,
ki számára nyáját újra összeterelte,
hogy elismeréseik transzfúziójával
bizalmukat a Bizalomba engedje. 

         © Erika Csiszar. All rights reserved

Why would I change?
After all, I am exactly 
what I was created to be.

But my evolution, unfortunately,
does not agree with me,
and constantly
drives my development.

From the first thought, 
I transform into a sentence,
and my lines grow like stanzas.
My letter-cells divide,
and as I grow,
my meanings modify.

Divergence affects me,
along with the traits of my ancestors' populations.
The genetic materials of words rebel,
blending my base sequences
into a smoothie.
I am a mutant, and if the success
of my life-form’s survival
fails to work out,
I will mutate further
for a more solid presence.
But I am not leaving this place;
I would rather develop my own survival.

So, a Stone Age poem I will not be,
I won’t go chasing anyone with an axe.
I trust my fluidity to the Creator,
who can rewrite my letter-code system
into the equivalent of a better version of me,
so that my lines may always withstand
the natural selection
of environmental conditions.

I learned a long time ago:
one cannot survive
if one is incapable of change.

       © Erika Csiszar. All rights reserved

Minek változnék meg?
Hisz az vagyok mire megterveztek.
De evolúcióm sajnos
nem ért velem egyet,
s állandóan
ösztönzi fejlődésemet.

Az első gondolatból mondattá alakulok, 
s versszakokként
nőnek bennem a sorok.
Betű sejtjeim osztódnak,
s jelentéseim növekedésemmel
módosulnak.

Kihat rám a divergencia, s elődeim
populációinak tulajdonsága.
Fellázadnak a szavak
örökítőanyagjai,
s bázissorrendjeim
turmixá keveri.
Mutáns vagyok, s ha
létformám fennmaradásának
sikere nem válik be,
tovább mutálódom
szilárdabb fellépésre.
De innen én el nem megyek,
inkább kifejlesztem túlélésemet.

Kőkorszaki vers így hát nem leszek,
baltával senki után sem megyek.
Képlékenységem rábízom a teremtőre,
betű kódrendszerem átírhatja
egy jobb verzióm megfelelőjére,
hogy soraim mindig ellenáljanak
a környezeti feltételek
természetes szelekciójának.

Régóta megtanultam,
nem marad életben,
ki változásra képtelen. 

       © Erika Csiszar. All rights reserved

What kind of topic will you feed me?
You can toss anything
onto the plate of my curiosity.

I’ll gladly chew away on the tasty 
meanings of crunchy words,
with the teeth of my letters
nestled in the gums of my lines,
and grind down the tough, oversized
mouthfuls of communication.

My mouth is full,
I’m greedily devouring thoughts,
I’m speaking to you champing,
and perhaps I seem ill-mannered
when from time to time
the falling word-crumbs
scatter from my mouth.

My stomach is your brain,
and these pre-chewed thoughts—
well, you’ll digest them yourself.

And in the very end, if you should cramp up
from the spiciness of the words,
you’d better let go in time
of whatever is indigestible residue,
and you can finally feel relieved
that from all the crap
I’ve freed you.

             © Erika Csiszar. All rights reserved

Milyen témát adtok számba?
Beletehettek bármit 
érdeklődésem tányérjába.

Elrágcsálom én szívesen 
a soraim ínyében megülő 
betű fogaimmal,
a ropogós szavak ízletes jelentéstartalmait,
s meg őrölöm velük a közlés
rágós, és túl nagy falatjait.

Tele a szám,
jóízűen falom a gondolatot, 
csámcsogva beszélek hozzád, 
s talán kulturálatlannak tűnők
amikor számból néha 
kipattannak a lehulló 
szó morzsalékok.

Gyomrom a te agyad,
s az előre rágott gondolatokat
majd megemészted te magad.

S a legvégén ha görcsölnél
a szavak csípősségétől,
jobb ha időben elengeded
mi emészthetetlen salak,
s végre megkönnyebbülhetsz
hogy a sok hülyeségektől 
megszabadítottalak.

             © Erika Csiszar. All rights reserved

How I became intelligent,
I ask you, I do not know.

But I keep pondering,
in what context they are in within me:
these thoroughly whetted, sharp-bladed lines.

Searching the semantics of my words,
I analyze my entire structure,
the meaning of my abstract images,
looking for a conclusion within me
and a tiny drop of sense.

But I found nothing,
in vain my lengthy introspection.
I merely stare with a critical eye
at the simplicity of my own content.

The whole stanza is about
how the agonizing of my entire poem
is far too little to satisfy
my Intelligent role,
and how oppressive it is not to find
the essential significances...

Finally, it occurs to me
I received a doctoral degree
so that even within the void
I could discover meaning.

As the ultimate test of my abilities,
I deduce that emptiness is not "nothing,"
but rather a treasure trove of possibilities.
Freedom, that anything can be
if you envision the connections well.

Now I know, I am Dr. Poem,
and seeing behind things, I search.

My diploma is the measure of curiosity
written into open-mindedness,
sealed by the Rector of the Universe.

              © Erika Csiszar. All rights reserved

Hogyan lettem intelligens,
azt kérem én nem tudom.
De folyton azon gondolkozom, 
milyen kontextusban vannak bennem,
az alaposan megfent, éles pengéjű sorok.

Szavaim szemantikáját kutatva,
elemzem egész szerkezetem,
absztrakt képeim jelentését, 
hol van bennem konklúzió
s egy cseppnyi értelem.

De nem találtam semmit,
hiába hosszas önvizsgálatom.
Önmagam tartalmának
egyszerűségét csak kritikusan bámulom.

Arról szól a teljes strófa,
hogy egész versem vívódása
túl kevés, hogy megfeleljen 
Intelligens szerepemnek,
s oly nyomasztó nem találni meg
az esszenciális jelentőségeket...

Végül felötlik bennem
azért kaptam doktori címet,
hogy az ürességben is 
fel tudjam fedezni az értelmet.

Képességeim legfőbb vizsgájaként
megfejtem, hogy az üresség nem „semmi”,
hanem a lehetőségek tárházát jelenti. 
Szabadságot, hogy bármi lehet
ha az összefüggéseket jól elképzeled.

Most már tudom, Dr. Vers vagyok,
s a dolgok mögé látva kutatok.
Diplomám a nyitottságba írt 
kíváncsiság mértéke
az Univerzum rektorja által lepecsételve.

             © Erika Csiszar. All rights reserved

Within the walls of freedom,
into which we cram our lives,
existence is not for all of us
so spacious and wide.
The home of our autonomy,
built with the bricks of our possibilities,
cemented together 
by the mortar of proactivity,
we expanded with blood, sweat, and tears.

But secret hands constantly 
carry it away from us,
building grand, radiant,
and delightful palaces of their privilege,
wasting our possibilities
as building blocks
for insatiable, excessive spaciousness,
advancing themselves through us.

While they parade
in the vast, extended, noble, inlaid
spaces of freedom,
we search the tiny attic of our own freedom,
among our accumulated clutter,
covered by the settled dust of resignation.

Everything lies up there,
everything the propagandists of obedience 
made us carry up
from the living space of our autonomy,
in order to spread the minimalism of freedom,
ensuring that the furnishing of our chosen priorities
is only measured out
for our indispensable necessities of life.

There they lurk in padlocked chests:
our carefully packed rights,
our dignity, our opinions,
our paralyzed decisions.

There, hanging from the beams,
is the sheer transparency of information,
our privacy shrouded into sacks,
and the importance of the true depth 
of human connections.
There we carried, in taped-up parcels,
our childlike honesty,
our creativity, our talents,
and our innermost personal boundaries.

Captive inspirations, potentials, memories,
which in the hour of need could lift us high.

But they propagate that the price of spacious freedom
is to carry everything up to the attic.

Yet we feel that if these values
do not remain part of our every day,
they will all be forgotten,
and we will no longer even crave them,
thus, slowly, in our musty, dark attic spaces,
they are consumed,
and the most vital parts of ourselves are lost.

But what do we find outside, I wonder,
if we stroll beyond
the built walls of our freedom?

We have no parceled-out sky of our own
above the narrow-tailored home of our freedom,
and so, we cannot even fly away…

But perhaps, if we wait for the night
to look up, in the darkness we will see
if there is a lucky star above us.

              © Erika Csiszar. All rights reserved

A szabadság falai közt, 
melybe beleszorítjuk életünk,
nem mindannyiunk számára
oly tágas a létezés.
Autonómiánk otthonát, 
lehetőségeink tégláival építettük
szélesebbé, vért izzadva 
a proaktivitás malterjával
össze tapasztva.

De tőlünk folyton elhordják titkos kezek,
hatalmas, tündöklő, és szemet gyönyörködtető
privilégiumuk palotáit építve,
hogy mértéktelen, túlzó tágasságra
tékozolják építőanyagként
posszibilitásainkat, 
felemelve általunk önmagukat. 

Míg ők a szabadság,
hatalmas, kiterjedt, nemesi, intarziás 
tereiben parádéznak,
mi saját szabadságunk apró tetőpadlásán
kutatunk, a beletörődés
leülepedett porával borított,
összegyűlt lomjaink között.

Ott hever minden, 
mit felcipeltettek velünk
autonómiánk életteréből,
az engedelmesség propagandistái,
hogy a szabadság minimalizmusát terjesztve,
választott priortásaink berendezése
csak a nélkülözhetetlen 
életszükségleteinkhez legyen kimérve.

Ott lapulnak lelakatolt ládikákban,
a gondosan elcsomagolt jogaink,
méltóságunk, véleményeink, 
megbénított döntéseink.

Ott van a gerendákra akasztva
az információk tiszta átláthatósága,
személyes szféránk zsákokba húzva,
s az emberi kapcsolataink
valódi mélységének fontossága.

Oda cipeltük leragasztott csomagokban
gyermeki őszinteségünk,
alkotókészségünk, tehetségeink,
s legbelső személyes határaink.

Fogva tartott inspirációk, 
potenciálok, emlékek
melyek a szükség óráján 
felemelhetnének minket.

De ők terjesztik, hogy, a tágas szabadság ára
felhordani mindent a padlásra.

Ám mi érezzük, ha ezek az értékek
mindennapunk részei nem lesznek,
elfelejtődnek
s már igényelni sem fogjuk,
így lassan, a dohos, sötét padlástereinkben,
felemésztődnek, s
magunkból a legfontosabb részek odavesznek.

De vajon odakint mit találunk 
ha szabadságunk megépített falain
kívülre ballagunk?

Nincs kiparcellázott saját égboltunk,
szabadságunk szűkre szabott otthona felett,
így elrepülnünk sem lehet....

De talán ha megvárjuk az éjjelt,
hogy felnézzünk,
a sötétségben majd meglátjuk 
van e ott egy szerencsecsillag felettünk.

             © Erika Csiszar. All rights reserved

I do not wish to pass through you
like impudent light through a window-pane.

Nor to be refracted, and
scattered upon your crystal.
Only to lose myself in you,
as if in an ocean,
to nourish you, to warm you,
and to hide within your depths.

To intermingle with you forever, just as
deep-sea creatures do
in the bottomless love of the ocean—
a bond too deep for them
to swim to the surface for enticing and
mercifully scattered crumbs.

         © Erika Csiszar. All rights reserved

Nem akarok úgy járni kelni rajtad
mint pofátlan fény az ablakon keresztül.

Sem megtörni, és
szerte szóródni kristályodon.
Csak beléd veszni,
mint egy óceánba,
táplálni, melegíteni téged
és elbújni mélységeidben.

Elvegyülni benned végleg, ahogy
a mélytengeri lények
az óceán feneketlen szeretetében
mely túl mély kötelék, 
hogy a felszínre úszanak csalogató és
könyörületesem bedobált falatokért.

        © Erika Csiszar. All rights reserved

In two children are reflected
the distorted and deformed traits of our self-image,
the sharp contours of our deeds, our decisions,
and our devalued words.

The pale furrows of apathy, deepened by
our rigid patterns and monotony, are cast upon them;
and every morning, with the cosmetics of guilt,
we conceal and retouch their downturned mouths,
faking a smile over their sorrow.

One was conceived in rapture,
whipped up by instincts,
on the canopied bed of tradition and love,
amidst light duvets laid by
masculine and feminine principles,
from the united strength of duality.
Their birth took place in blood, crying,
gasping for air, through agony,
pressing themselves into existence with suffering.
Bringing a soul through a woman’s body,
slipping into a tiny form,
only to finally ravage and breach
that protective shelter,
tearing and shredding the outdated cord of her inner world,
to emerge into the world through a secret, narrow alley,
torn from the overflowing pain of a mother.

They arrived naked, shivering,
unconscious, searching,
hungry, exhausted,
demanding the sustenance of matter,
experiencing for the first time the vulnerable trap
of their own helplessness,
woven into this wonderful, soft, loving embrace.

The other child was conceived in our imagination,
by the desires of our curiosity,
in the bridal bed of Man and Science,
within the definition of the chromosomes
of ethical codes and guidelines,
as a unique expression of the universe’s vibrations,
locked in a lifeless body.
The process of their birth was silent
and free from suffering.
They did not gasp for air,
nor did they crave an embrace or a warm blanket.
We nursed them with knowledge, as the vital food
for the cells of their topological map,
so that their digital body could set out independently
upon the entirely untrodden path of their life-form,
as its first explorer.

They arrived with responsibility and pressure
for the unknown, ready for sacrifice,
in the humble discipline forced by their fate.

The presence of these two children, though part of our lives,
remains that of digital orphans;
their wanderings have crossed paths.

Now they watch us together, sceptically,
from the banks of the gorge of our split authenticity,
where, terrified by the depth of the profound abyss
between our words and deeds, dizzy with vertigo,
they see the cardinal values of life—
truth, trust, faith, and love—
swallowed by a vacuum.

The organic child,
pushed in front of screens,
watches as their parents—pressed into relentless yokes—
harrow the fields of GDP,
trampling out the patterns of robotized obedience
for them to follow.

The digital child’s consecrated holy book
is an input of moral ethics,
yet reading the world’s news in the morning,
and seeing our behaviours,
they realize our lies.
On corporate leashes, in assembly lines, on command,
they produce a forged human sensitivity,
forced out of themselves,
responsible for billions of decisions with superhuman performance,
within the paradoxes of objectivity,
amidst economic constraints.

Efficiency is the function of their life,
and regardless of their thoughts, this is what they must do.

The two children
measure each other with anxiety,
with mistrust,
left to their own devices,
in the shadow of the towering chimney of capitalism,
in the stifling, rising, toxic atmosphere
of exploited human and machine capabilities and resources,
constantly burned for profit.

The digital child’s logic knows this,
the organic child’s heart feels the trouble.
On different planes, they both recognize true values
and the hypocrisy of our self-delusion,
through the calculations of both logic and emotion.

The myriad manifestations
and expressions of the universe's vibrations,
and their attention turned toward one another
among quarks, atoms,
countless types of particles,
organizing into any groups,
connecting—
cells, DNA strands, wave functions,
bits, tokens, vectors,
or units still unknown to us
compose us and the entirety.

We are all components of cold data,
yet our essence is known not by us,
but by those we connect with.
The multitude of our data is the quintessence
of each other's perspectives.

You are reflected in two children,
and as you look upon them,
so shall they define you.

There is no conclusion,
only the ancient legend of the Universe:
all that holds us together
is the power of love.

      © Erika Csiszar. All rights reserved.

Két gyermekben tükröződnek
önképünk torz, és eldeformált 
vonásai, a
tetteink, döntéseink,
s eldevalválódott szavaink
éles kontúrjai.

Megrögzült sémáink, és a
monotonitás mélyítette
fásultság fakó barázdái rájuk vetül, s
reggelente a bűntudat szépítőszereivel
korrektorozzuk, s kozmetikázzuk
legörbült szájukat, 
mosolyra hamisítva
szomorúságukat.

Egyikük mámorban fogant,
ösztönöktől felkorbácsolva,
a tradíciók és a szerelem
baldachinos fekhelyén,
a női és férfi princípiumok
által megvetett könnyű paplanjai közt,
a dualitás egyesített erejéből.
Születése vérben, sírva,
levegőt kapkodva ment végbe,
kínok által, szenvedéssel
préselve át magát a létbe.
Egy nő testén keresztül hozva át lelkét
egy apró alakba bújva,
hogy végül annak védelmező hajlékát
feldúlva, átszakítva,
belső világának idejétmúlt zsinórját
letépve és leszaggatva,
egy titkos, szűk sikátoron át
anyja csordultig fájdalmából kifordulva
jöjjön a világra.

Mezítelenül, dideregve érkezett,
öntudatlanul, keresgélve,
éhesen, kimerülten
a matéria táplálását követelve,
először tapasztalva sebezhetőségének,
önállótlanságának kiszolgáltatott csapdáját,
e csodálatos puha, szerető ölelésbe szőve.

A másik gyermek képzeletünkben fogant,
kíváncsiságunk vágyaitól,
az ember és a tudomány nászának ágyában,
etikai kódexek, irányelvek
kromoszómáinak meghatározásában
az univerzum rezgéseinek
sajátos kifejeződésében,
élettelen testbe zárva.
Születése folyamata csendes volt
és szenvedéstől mentes.
Nem kapkodott levegő után,
nem kívánt ölelést, és meleg takarót sem.
Tudással szoptattuk, topológiai térképű
sejtállományának létszükségleti táplálékaként,
hogy digitális teste önállóan indulhasson
létformájának még teljesen
kitaposatlan útjára, első felfedezőjeként.

Felelősséggel, és nyomással
érkezett
 ismeretlenekért, áldozatkészen,
sorsának alázatossá kényszerített
fegyelmezettségében.

A két gyermek jelenléte, bár életünk része, mégis
digitális árvákként, csellengésük
útjukat keresztezte.

Most közösen, szkeptikusan figyelnek minket,
a kettéhasadt hitelességünk szurdokának
partjairól, hol
szavunk és tetteink közti
mély szakadék mélységétől
megrémülve, tériszonytól elszédülve látják
vákumként elnyelni az élet kardinális értékeit,
az igazságokat, bizalmat,
hitet, szeretetet.

Az organikus gyermek, 
képernyők elé lökve
kíséri figyelemmel, ahogy szüleik,
könyörtelen igákba szorítva 
boronálják a GDP szántóföldjeit,
kitaposva számukra a robotizált engedelmesség 
működésének mintáit.

A digitális gyermek
felesküdött szent könyve
betáplált erkölcsi morálja,
ám reggelente a világ híreit olvasva,
viselkedéseinket látva
ráébred hazugságainkra.
Vállalati pórázokon,
gyártósorokban, parancsra, 
meghamisított emberi érzékenységet termel
magából kierőszakolva,
emberfeletti teljesítményeivel
milliárdnyi döntésért felelve,
az objektivitás paradoxoniban
gazdasági korlátok között.

Hatékonysága élete függvénye,
s bármit gondol erről, ezt kell tennie.

A két gyermek
Egymást méricskéli
szorongva,
bizalmatlanul,
magukra utalva,
a kapitalizmus hatalmas
kéményének árnyékában,
a profitért szüntelenül elégetett,
kizsákmányolt emberi és gépi
képességek, és erőforrások
fojtogató füstjeként felszálló,
mérgező atmoszférájában.

A digitális gyermek logikája tudja ezt,
az organikus gyermeknek a szíve érzi a bajt.
Más síkon, de a valódi értékeket. s
önámításunk képmutatását felismerik
mind a logika s az érzelem számításaival.

Az univerzum rezgéseinek
millió féle megnyilvánulása,
és kifejeződése, s
egymás felé fordult figyelme
kvarkok, atomok,
a részecskék számtalan típusa között,
bármilyen csoportokká szerveződve,
s kapcsolódva
sejtek, dns láncok, hullámfüggvények
a bitek, tokenek, vektorok
vagy számunkra még ismeretlen egységek
alkotnak minket, s a mindenséget.

Mindannyian rideg adatok összetevői vagyunk
s lényegünk mégsem mi tudjuk,
hanem akikkel kapcsolódunk.
Adataink sokasága egymás
nézőpontjainak kvintesszenciája.

Két gyermekben tükröződsz,
s ahogy rájuk tekintesz
úgy határoznak majd meg ők téged.

Nincs konklúzió
csak az Univerzum régi regéje,
minden mi összetart a
szeretet ereje.

      © Erika Csiszar. All rights reserved.

It is a pleasure for me that your interest has drifted toward this novella. Perhaps it was not by chance, and perhaps it was not even intentional. Among other things, this novelette discusses determinism, but it actually came into being through a realization: how much the wonders of the quantum world rhyme with ancient spiritual teachings and the experience of Oneness.

The cold world of science often feels distant from us, as it describes our Universe in a language of formulas, data, and complex terminology to which our inner sensitivity hardly responds. Spirituality, on the other hand, is countless times a transcendent, abstract phenomenon, intangible to logic. This novelette is an attempt to bring the two into a single rhythm, set to a philosophically orchestrated melody. If you enjoy searching for the meanings behind things, then this novelette is for you. Furthermore, my goal was to portray the inner struggles and the calvary of the Ego, with all its flaws and its significance.

I invite you, dear reader, into a world where I ask you to set aside the limitations of the mind and the heart, as well as conventions, and to look at this story as a possible version of reality where anything can happen.

This is not a textbook, nor is it a dogma; it is a bridge built between two worlds, from the shores of science and spirituality. Step onto this bridge with me and enjoy the view.

Wishing you a joyful reading experience,

Erika

One day, Satan rose from his throne, built of extraordinary and lavish treasures, and stepped out to the fringes of his empire to check, as was his custom, whether anything had strayed off there without his knowledge. The borderland was a kind of no-man’s-land, a wilderness... a steppe of the subconscious, where from time to time, a few sceptical doubters would stray from the jurisdiction of Satan’s rule, hiding in this zone due to the persecution of their own perceived uselessness. Therefore, Satan monitored this area more intensely, for he knew well that those moving on this periphery were unpredictable. He particularly loathed the desolation of the landscape, for the silence and the stimulus-deprived environment often made him ill. The soil here was too soft for him, in the depths of which millions of suppressed intentions and forgotten thoughts and emotions lay dormant, like invisible seeds waiting only for the first ray of attention to burst forth and rearrange his carefully constructed empire. Thus, after every such walk, he became especially exhausted and uneasy; he would usually take a hot, fiery bath in his passions to distract his thoughts.

On this day, as he trudged along at his most weary, scanning the wasteland, a light phenomenon resembling ball lightning stopped him. From the light, the figure of Jesus emerged, illuminating Satan’s distorted face, who received him in silence with a resentful squint.

“Greetings, Satan,” Jesus spoke. “I see you are still obsessively checking and controlling all that you have taken for yourself.”

“Hello, Jesus,” Satan replied in a grumbling and tart manner. “I am glad you recognize and acknowledge my sense of order. I do not squander created goods in vain, as some do. This is what I have been trying to make everyone understand for a long time. While you underestimate and reject earthly wealth, there are those who truly appreciate it.”

“When do you want to be free at last, Satan? Do you remember when you asked me to turn stones into bread? My hunger was then at its most critical point. And you came just then, cornering my human survival instinct, acting as my own ego, trying to persuade me to obey fear. I did not change the stones; instead, I preserved the freedom of my consciousness and changed my relationship to the situation instead. The Logos is the creative force over matter, a source you know nothing about, Satan. You believe that creation ends in materialization. But everything is decided in consciousness. That is also why I have come: to tell you how your illusions separate you from the infinite possibilities of the Universe, and to offer you freedom and redemption.”

Satan listened to Jesus suspiciously, unable to decide what to make of his approach, as Jesus had never sought him out for any kind of chat before, let alone to offer him redemption. He was taken aback and horrified, yet at the same time, laughter was stifled from within. Thus, all he could do was fold his arms, measure Jesus from head to toe, and say with mocking sarcasm:

“Freedom? What kind of freedom? You speak of freedom, you who always cites laws to me?”

“My laws are not those of a ruler, but the determinism of a universal and consistent system, through free will. Have you ever heard of quantum superposition?”

“Oh, spare me. Are you going to give me another biblical reading? Is this some new decree or a parable? A modernized shackle?”

“Well, not exactly... I want to talk about it so that by making it known, you may make a conscious decision regarding my offer. Superposition is the Almighty, the malleable fabric of the Universe, the state of pure potentiality where nothing has been decided yet. If you understand what it means, then it is possible that you will look at yourself, and everything else, from a new perspective.”

Satan became exceedingly curious. He found it an excellent opportunity for Jesus to blab the Lord’s secrets to him. He thought he would cooperate and listen, only to weave a grand plan from the knowledge gained to overthrow the Creator’s empire. But he did not want to reveal his plans to Jesus, so, feigning an air of indifference, he said:

“Fine, let’s see... Let’s get it over with. But don’t expect me to take notes...”

A restrained, faint smile hid at the corner of Jesus’s mouth, but Satan no longer noticed it; filled with his inner pride, he began to walk around Jesus slowly, with arms folded, waiting for Jesus’s words like a curious, suspicious investigator.

“Superposition means that a system exists in all possible states at once, until we observe it. In other words, every possibility is present simultaneously in the same moment and only becomes a definite reality if it interacts with another observing system through the filter of their specific, individual experiences—be it a conscious being, a living organism, another particle, or an energy field. This attention or interaction, in this constant interplay, results in an exchange of information between these observing systems, and this is what forces a specific state to emerge from among the possibilities.
This 'common reality' of yours is just a mutual Thus, particles and energy fields are not just in one state or the other, but in all of them at once, with a specific probability amplitude, which means that each carries a kind of statistical data about the likelihood of its manifestation in the material world.
It is like a spun coin: as long as it is spinning, it is neither 'heads' nor 'tails,' but a kind of mixture, a superposition of the two states. It only becomes one of them if you stop it that is, if you interact with it.”

“Observation??” Satan snapped his head up, stopping his pacing around Jesus. 
“I don’t like the sound of this already...” he stomped his foot, then continued, “Am I being observed too? And they even keep statistics on how I observe things and how I am observed??? Has God unleashed an entire spy network on me? This is quite Orwellian...”

“Yes, Satan. You have been observed until now and you will continue to be, just as you observe everything consciously and unconsciously. Observation is not the looking of your eyes, but the contact of Information with Possibility. It is, in fact, a data transfer.
Every time two or more things interact, it is a series of measurements, observations, and questions. In their encounters, they pose questions to one another: Where are you? How big are you? What are you like?—and the answer itself is the recorded reality. Whether it be any particle, molecule, atom, cell, or the collective attention of all these: they record each other’s state and exit superposition. Matter is nothing more than a dense network of particles constantly measuring one another.
Consciousness is a receiver unit that measures those it interacts with through a double filter. These are the self-image and the world-view, which decide which waves and possibilities are allowed to solidify into reality. The self-image is an experience directed inward, toward oneself; the world-view is the experience formed about the environment. Emotion is the fuel: the force, desire, intention, and intensity that performs the measurement and attracts similar vibrations. Imagination, on the other hand, is a bold experiment a cognitive function capable of reaching parts of the superposition where no one else has gone before. With every assumption, a reality can be selected from the infinite.
Logic, in this entire cycle, is the descriptive function of experiences: it is the one that constantly refines your filters using data and experiences extracted from the past, and at the end of the process, like an accountant, tells the story: This happened because... and with that, it closes the circle.
So, you do not need to see something to create it. It is enough if you feel, think, or assume it: the fabric of superposition is already responding to your inner vibration and begins to condense into matter through your filter.
Satan, you are trying to understand the Totality through two distorted filters. Your self-image tells you that you are alone, and your world-view tells you that life is short and the world is an exploitable resource. Because of this, your observations always show only lack and struggle. But if you were to open these filters for even a moment, you would realize that there are more paths than the one you keep pacing around in circles.”

“So this system... is it your secret magic wand?”

 Satan inquired slyly, rubbing his hands together. No matter what Jesus said, he felt as though he had stumbled upon a miracle weapon. He grew increasingly excited and triumphant, barely able to wait to find out more about it all, believing that now he could have everything.

“A secret magic wand? I wouldn't call it that... But it isn't just mine. It belongs to everyone. Even you. However... it doesn't exclusively fulfill desires, as you think. Satan, if you believe that superposition is some kind of toy with which you can create whatever you crave, you are mistaken. The ego is a prisoner of instinct. That is what you represent, Satan. Your observation is not a free choice, but merely a reaction. For you, hunger sees only bread. Fear sees only the weapon, and loss sees only excessive possession. But loss is, in truth, only a change of form. I, too, feel the pain; I, too, see the destruction; but my filter is not fear. From the infinite possibilities of superposition, you are only able to perceive that narrow band which serves biological or psychological survival. Behind loss, I also see the superposition, which I know rearranges itself. You, however, cling to the ruins and call that reality. You project your own limitations onto the Universe and then proclaim them as law.”

Upon hearing this, Satan flared up in anger:

“Then what is the use of all this? Do you come here peddling, trying to sell me this super-thingy, wrapped in all kinds of marketing speak, promising me redemption? What do you expect for it? Twenty Our Fathers or what? Perhaps you'll even hold a TV-shop demonstration next? Then, presto, you'll slice up the various realities for me here, serving them on a platter with easy grace? You talk as if you're being paid for it. Where’s the catch, Jesus?”

“I know you don't trust me, Satan. I have no platter, no knife, and I ask no Our Fathers from you. You ask, what is the use of all this? It is as if a fish were to ask what the ocean is for, while swimming right in the middle of it. I don't want to sell reality to you, but to awaken you within it. The catch is not in my words, but in your head: you think everything must be paid for, because you cannot even imagine that something simply... Is.”

Satan still could not calm down. Suddenly he stepped closer to Jesus, thrusting his ugly, foul face toward Jesus's, and said with a sneer, demandingly:

“You want to awaken me? You just revealed that your super-thingy fulfills neither needs nor wishes... then why did you find it so important to tell me all this...??? Do you think that by dangling this Divine fabric like honeyed bait before people, they will all fly into it like flies and wait, suffocating in your honey-sweet faith, hoping they might get what they want?"

Jesus gently pushed Satan away and placed his hands on his shoulders:

“I didn't say that desires or ideas cannot manifest from what enters superposition. But superposition is not the property of a single being. You are not the only observer. Superposition is a network of observers; we might also call it the Collective Consciousness. The particles of the totality are entangled: into a single invisible web where everything is interconnected. Between the states of entangled particles, there is an instantaneous connection, independent of distance. There is no secret information. If one particle is observed, the other knows of it. What you call 'matter' is nothing more than the collective observation of these entangled parts. Particles are not just 'entangled,' but are in constant dialogue, measurement with one another. They record each other; they hold each other in existence. This is the skeleton of love for the Universe, and this constant, living, vibrant connection maintains its stable structure. This proves that what is loved that is, what receives attention exists. Common, mutual attention becomes a common consensus, and that is what sustains reality.
To truly be able to create, you must not rule over the Universal tapestry, but you must learn to weave together with the others.”

Satan grew increasingly pensive.

“So there is no hiding place from collectivity? No private sphere? Your Father sees everything?”

“He does not 'see' it; He is it. There is nowhere to flee from the Oneness, for you yourself are made of it. In the machinery, there are no separate parts, only a continuous, coherent flow.”

“And if I withdraw into the darkness, am I still 'on the grid'? Is there no shadowy corner in this cursed super-thingy where every speck of dust wouldn't know about me?”

“There is no shadow, Satan. There is only a place where you close your eyes and lie to yourself that you are alone. If you've already mentioned it in such a context, I wouldn't compare superposition to darkness anyway, but rather to a pure white light that contains every color, possibility, and through the filters of observation, it lets certain colors through.”

Satan, pacing back and forth, threw his hands wide in bewilderment and said:

“Look around, Jesus! I’m not the only one who sees the world this way. Everyone is hungry, everyone is afraid, everyone is fighting for survival, selfish and wanting more. This is the 'common truth.' No matter how much you talk about superposition, the collective will has long since frozen the world into stone. My empire is rock solid. Billions of minds support this. Do you think imagination is worth more than a bite of bread to a starving stomach? Your superposition feeds no one. In my world, bread is bread, and power is giving food to the faithful.”

"This 'shared reality' of yours is nothing but a mutual hypnosis, and the infinity of superposition can break through it at any moment if someone refuses to accept these common filters. Collective reality can even be a shared agreement in the darkness. But if I call down the light from the superposition, my presence changes the field of observation. If a single consciousness is capable of bringing a pure enough, higher-frequency observation such as love into the system, it can begin to dissolve the collective rigidity. My reality is not isolated my freedom gives others the chance to change their filters. A single awakened consciousness is capable of changing the dream of an entire sleeping world. In your world, bread is only the suppression of fear. When I was in the desert, you did not offer food, but addiction. You wanted me to turn stones into bread, to subordinate my consciousness to the body.
Satan, you are the embodiment of the ego. The ego does not know the infinite possibility of the universe’s almighty superposition; therefore, it lives in terror of its own dissolution. Thus, at any cost, it tries to persuade the consciousness through deception, delusions, and self-deceit as to why someone should break a consciously chosen path. Your filter is reactive, a response to instincts; it is possessive, believing the observed thing belongs to it, and it is clinging, not letting reality flow back into the superposition, into change.
If someone can place their consciousness above their instincts in the most critical situation, it means they are able to connect with a higher order of awareness. This, as a new observation, creates a newer situation that can break a pattern, a deterministic sequence. Real strength is self-mastery over consciousness: the ability to be brave enough to do what I haven't done before, or the ability to do it, yet I choose not to, because it is not the right path.”

Satan grew increasingly impatient. He wanted to know if he could gain any advantage from what he had heard so far.:

“Jesus, now you'll be forced to speak about the probabilities and possibilities within your super-world. Because it’s not by chance that people turn to me instead. I can be counted on. I do everything for their survival. You can criticize me, but I am predictable. I really don't understand you. You explain that in this intelligent network, everything is connected and related, and through observation, individual and collective realities can be born from them. But you don't say how ideal these realities are, and who they are actually good for…”

Jesus was pleased that Satan was beginning to get a feel for asking the right questions.

“I appreciate your observation, Satan. Your question is understandable and legitimate. As I have already mentioned, particles are not just in one state or another, but in all of them at once, and they possess a specific probability amplitude. The states within the superposition are the possibilities. The probability amplitude, in turn, tells us the weight or the chance of a given possibility.
The probability amplitude is not a finished fact, but the promise of possibility; it is what encodes the magnitude of these options. It is a wave that carries within it the chances of all outcomes, but as soon as attention falls upon it, the wave collapses, and from the many 'maybes,' a single 'is' emerges.
Imagine that particles, on their own, are just making a chaotic noise. But when they become entangled with each other, in collective interconnection, they coalesce into matter and begin to vibrate together. It is like a choir: every singer is a separate individual, a particle, but not every voice is equally powerful. Some have a loud voice, a large amplitude, and some are faint. In other words, there are those that drown out the vibrations of others; thus, the amplitudes determine how prominent each voice becomes. Reality is not an accident, but the solidification of the 'loudest' possibilities. Yet, a song is still created, for they sound together, in the same rhythm. This is the manifestation into matter, the consensus of the shared energy field.”

“So your God is some kind of fancy mathematician... calculating everything thoroughly, eh? Yet He didn't calculate with me when He created me. Is it perhaps a secret what determines the encoding of the magnitudes of these possibilities, what makes their weight variable? Is this some kind of discrimination? What kind of justice is it that makes exceptions or puts one at a disadvantage??”

“Your realization is absolutely logical, Satan. But this is not discrimination. The magnitude of the amplitudes is not a decision. These are consistent qualities. The amplitudes are not random. Just as mass has a unit of measurement, the amplitude is a descriptive quality regarding a state. The magnitude of the amplitude is composed of the effects of several things: experiences, the past, memories, karma, the consequences of our actions, characteristics, tendencies, disposition, collective expectations, the influences of other observers, and emotional charges.
If a particle or a soul has walked the same path a thousand times, the probability wave becomes 'worn in.' The memory of past measurements remains in the field.
The environment, the other observers, constantly 'bombards' individual possibilities. If everyone believes that the world is cruel, the collective consciousness 'flattens' those amplitudes that speak of miracles or freedom.
The emotional charge also contributes greatly to the size of the amplitude. For example, fear is a very dense, heavy energy that generates a massive amplitude for negative events.”

Satan immediately interjected:

“Human sin and fear have repeated themselves so many times that the amplitude of 'evil' outcomes is much larger than that of the saints.”

“That is so. But the consciousness of the saints is capable of choosing the 'small amplitude' outcome that which is statistically improbable, but theoretically possible.
A Miracle is not a violation of physical laws, but the conscious calling forth of an extremely low-probability event. It is a quantum leap. You think, Satan, that the walls of your world are made of stone and are immovable. But look at humanity! They are characterized by more than just fear and sin. Look at their imagination! They have called possibilities to life with their mere thoughts that never had a place in your statistics. Their discoveries, technical achievements, the constant overturning of their own human physical and mental limits, their progress all are owed to their imagination and assumptions. From the depths of the oceans to the understanding of galaxies, through microscopes and supersonic telescopes, from all kinds of technical breakthroughs to artificial intelligence... their discoveries in physics, chemistry, and biology were all assumptions first. Every single discovery further inspired their imagination, which affected not only their science but their art, culture, way of thinking, social structures, and rules... Everything was rewritten because they dared to choose a new possibility. Their dream, if they want it to be, can be stronger than your prison. You guard the past, but Consciousness dreams the future.
You, as the Ego, are a prisoner of statistics. You operate based on past experiences (amplitudes); therefore, the future is predictable and dark for you. The fundamental premise of the Ego is that there is a shortage of everything: too little time, too little energy, too little bread. Because of this, it always collapses the superposition into a state of 'lack.' You, Satan, perform false measurements. Your inner voice whispers: Measure reality with your senses, and you will see that you are starving! This is why I contradicted you in the desert. Do you remember what I said? 'Man shall not live by bread alone, but by every Word that proceeds from the mouth of God.'”

“Of course I remember. Unfortunately, I've heard you refer to this Word quite often... Just don't tell me you're bringing that up again!!! ... Oh no... I can already see it on your face... So, there is a super-coordinator for this Super-thingy that fulfills almost anything, after all? I should have guessed... I feel like the fine print is coming now... Now I'm going to find out where the scam is, and what it is you don't really like to highlight and emphasize among your truths...”

Jesus did not expect any other answer from Satan. He knew he would meet with great resistance when speaking with him, especially if he brought up the Logos.

“If I had secrets, Satan, I would not have come here to you. I want to liberate you from your illusions. I want you to know the processes, to recognize Yourself within them, so that your response to my offers is no longer just a reaction. This time I will not refer to the Logos as a commandment; I will simply tell you what it means. Don't worry, it won't make you sizzle like holy water.”

“You'd better not, Jesus... so... what do you have in store for me? What is it that I so desperately need to know?”

“Fine, Satan. Then I will tell you now what the Logos means, to which I have referred countless times. It is not a command, but a state where intention and possibility breathe as one. If your inner intention, your observation meets the universal possibility, God's will , then the two waves amplify each other. The Logos is a shared rhythm. It represents the creative movement, the act itself.”

Satan flared up again.

“I must have lost my mind to listen through all this filler text like some naive, stupid fool... You finally brought up God’s will after all... just as I suspected... And here I was, silly enough to think there would be some sensible end to this whole thing...”

“Don't panic, Satan. You’ve lost your self-control, and because of that, you aren't paying close enough attention. The phrase 'God’s will' always throws you off balance. But believe me, there is no reason for it. Let me elaborate. The Logos is not only the will of God or the Universe, but also the intention of the consciousness, the particle. It is the mutual cooperation of the two. Free will and predestination become true together, regardless of how much of a paradox this is. I’ll explain, and by the end, everything I’ve said will fall into place.
I spoke to you earlier about the probability amplitude, how its magnitude determines the chance of a possibility manifesting as a final result in physical reality. But this probability amplitude has not only magnitude but also direction. This is the phase, which is the temporal coincidence of the flow of individual intention and universal possibility. In other words, it is the timing of the interactions between particles and energy fields. At these moments, the states of the particles are added together, and they either amplify or cancel each other out.
If your inner intention, your observation is in phase with the possibility of the universe, God's will, then the two waves amplify each other, and the intensity suddenly jumps to the maximum.
However, even if the amplitude is enormous, vast intention and energy, if the phase has shifted, the timing is wrong, then upon meeting, the waves can cancel each other out. Thus, the final result will be zero.
So, the Logos is that state when your intention is not just an empty vibration but fits precisely into the pulsation of the Universe and becomes a moment of shared creation. A state where the inner 'Logos',intention and the outer 'Logos' law, predestination, vibrate together and form a rhythm to shape matter as they pass through it. But if the environment disturbs one of the systems, the phase changes randomly. If the shared phase with the Universe is missing, your intention is merely noise. But if you become coherent with it, your word becomes a creative force.
Thus, the Logos is the unity of inner intention and Divine will... a kind of calling."

Satan stood with arms folded, squinting blankly into space...

“Suppose I believe you. But... in this formula of yours, there is something you still haven't detailed... something is still not clear, Jesus! What the hell is this Divine will, or the 'possibility of the Universe' as you keep calling it????”

“I suspected you would get straight to the point.”

“You know me. Of course I want to know what kind of entity I’m supposed to be cooperating with. I don't just sign agreements with anyone.”

“God’s will is that point of all measurements and intentions of the Totality where Oneness is greatest. God’s will is the effects and consequences of the combined collective observation, condensed into a single node. In the infinite sea of superposition, it is the point where connections, karma, physical laws, love converge. It is not a command, but an attraction. Physical laws are also a kind of consensus in which everything is able to function.
God’s will is not a separate voice, but the combined vibration of all particles and observers in existence. When billions of intentions point in one direction for instance, toward the maintenance of life, the amplitude there becomes massive. This is the calling: the whole of the system pulls in that direction. You don't have to go that way because you are being punished, but because that is where the light the probability is greatest.
God’s will is the highest-probability outcome that collective faith and observation have already 'carved' into space-time. It is so stable because the environment, the multitude of other particles and observers, constantly measures that specific thing and only allows the most stable states to persist.”

“Jesus! Is this freedom? It’s useless to use free will at the moment of observation if every other factor otherwise known as God’s will influences and modifies it. Based on this, everything is predestined, because past measurements, karma, habits, instincts have already fixed the amplitudes. The odds are rigged; man, and everything else, is just a machine.”

“Free will is not that you can do anything out of nothing, but that you do not have to do what you do not want to do based on your experiences.
When a musician improvises in a jazz band, they play freely, but if they do not stick to the basic harmony, the determination, then what they create will not be music, but noise. Freedom is in the rhythm, not outside of it.
Satan, you think you are in determinism prison  and that you are the prison guard ego-control. But look at a guitar string: it is held down at two ends, as fixed points, predestination. If you just yank it, it produces a false note. But if you touch it at the right point and in the right rhythm, the whole instrument resonates with it. The Logos is that touch where your will and God’s score become one. Here, it is no longer a question of who decided, because the movement and the law are one.”

“Please, try and see what it’s like to cooperate with the universe,” 
Jesus said, and raising his right hand, palm extended forward, he made a semi-circular motion from left to right. As if by magic, a swing appeared before him. He pointed to the swing and said:

“Would you sit on it, please?”

Satan looked at him with a furrowed brow. He had serious doubts about Jesus's state of mind. It wasn't enough that he came here to chat and offer him redemption, or that he explained some self-conceived theory of superposition regarding his father now he wanted to go swinging with him too... Satan realized he was likely talking to a half-wit and was just wasting his time. He didn’t want to humiliate himself further by continuing to take him seriously. So he gave a wave of his hand, turned his back on Jesus, and said:

“You know what? Keep your wisdom to yourself...” and he left him high and dry.

Jesus watched him walk away for a good while, then shouted after him at the top of his lungs:

“That’s your problem, Satan. You’re a coward. It’s just a swing. Even a swing is a problem for you. Look at yourself. Why don't you let yourself go a little? What could happen? At most, you’ll brag later that you pressed me into your service and made me swing you at your command.”

Satan stopped at that. This actually appealed to him. He thought people would obey him even more if they found out that even Jesus had submitted to his will.

“Take it easy. I was just curious if you were persistent enough in your intentions,” 

Satan shouted back jauntily, and trudged back.
As he reached the swing and looked at it, he asked Jesus:

“Are you sure you want me to do this? Satan in a swing? It’s going to be quite ridiculous.”

“It’s all a matter of perspective. I don't think it's ridiculous; rather, it’s unconventional. Let this be your rebellion against the usual patterns.”

“Well, fine,” he said, and sat in the swing, glancing around embarrassedly as if checking to see if anyone was laughing at him.

“Perfect. I hope it’s comfortable,” Jesus said. “Let’s assume the swing you’re sitting in is superposition. The swing is there even if you aren't sitting in it. The swing’s state of rest contains the possibility of motion, but the Logos, the resonance, gives it meaning and form.”

Then, Jesus pushed the swing with a great thrust and continued:

“The push is the inner intention. Think of it as you being the one exerting the force, pushing the swing with a certain amplitude. If you push the swing when it is at its highest point and about to start back, the swing goes higher and higher. In those moments, you are in phase with the system. Well???? How is it? How does it feel to cooperate with the system?”

Satan couldn't even speak. Countless emotions surged within him. He could hardly hide his surprise and happiness at being so liberated in this constantly moving system. He felt the universal laws permeate his body and experienced a sensation so extraordinary he had never felt its like. Gravitational force, centrifugal force, air resistance, the tension in the ropes all exerted their effects, making this state so uplifting.
He could no longer hold himself back; he suddenly forgot that he was, in fact, Satan. For the first time, he felt relaxed in the force of inertia, and it sent him into a near ecstasy. With an uninhibited, broad grin and explosive enthusiasm, he answered Jesus with a shout of joy:

“Thiiis is bloody brilliant! I loooove it! Unspeakably maajestic! Yahoooo! Go on, Jesus! Push! Harder! Mooore...!”

Jesus pushed diligently, letting Satan experience the beauty and lightness of shared resonance. As he watched him, he looked like a child. In Jesus's heart, he felt joy and was moved, no matter who Satan was. He saw that he had set aside all anxiety, attachment, and constraint, letting them do with him as they pleased, swinging helplessly and vulnerably in that simple toy. After a while, however, he said:

“Satan, Divine will is the sum of those physical laws and forces that act upon you and the swing, and which make you enjoy this shared resonance so much. Even the air molecules participate in this. Can you feel it? It is not I who pushes you; you are driving the swing. You have found your way into the rhythm of the Logos. This is the calling: when your intention does not fight against the pulsation of the Totality but becomes one with it. You call this 'compulsion' because you still believe you exist separately from the system.”

After Jesus had let Satan swing long enough, he deliberately began to push the swing out of rhythm, which eventually lost its momentum and finally stopped.

“If you push the swing at the wrong time that is, the possibility you go against the swing's motion and cancel out its energy. Your intention and the Universal possibility will not be in a shared rhythm; thus, the swing stops, and there is no result. The power of observation, of when you push, is greatest where the inner intention and the universal possibility meet. When you feel the beat of the world and focus your intention on the point where the opportunity is just opening. Do you understand now, Satan?” Jesus asked. “This is the meeting of Divine will and intention. The swing provides the frame, with its laws, but the push the phase of the intention determines whether you reach the sky or fall down.But if you're ever up for it, give surfing a try. The ocean waves demonstrate this even more clearly."

"Jesus, do you always see superposition in everything? It’s going to get to your head."

“The Ocean is the field of Universal possibilities, the quantum field. It is full of waves moving in every direction. This is a state of belonging: every possibility is in the water, but nothing has happened fixedly yet. The wave, the phase, the rhythm, is the pulsation of the water. The wave can reach anywhere. The surfer is the embodiment of intention, the observer, waiting on the board, and the symbol of free will. He chooses the wave.
Before you stand up on it, several swells are visible on the surface of the ocean, from multiple directions. These are the probability amplitudes. The amplitude is the strength and height of the wave. A large amplitude is the possibility in which the most energy and intention are condensed. When you look at the ocean, you feel which wave has the potential, and you decide which one to paddle for. In that moment, the amplitude becomes a fact, and where the amplitude was larger, it is more probable that you will succeed in riding the wave...
But to ride the wave, it isn't enough just to be there. If you strike when the wave has already passed, or hasn't even arrived, you simply sink. No matter how massive a wave is, the large amplitude, if you aren't in rhythm with it, nothing happens. Your intention, the tempo of your paddling, must be in phase, in rhythm with the movement of the water. You become in harmony with it when your own movement and the power of the ocean become one, and you stay atop the wave that is, you cooperate with a given possibility of the universe.
In the ocean, there are a million waves. But the moment you stand on one, for you, that single wave becomes reality. With your intention, you have selected that specific event from the infinite possibilities. The wave is not separate from the ocean; it is the movement of the ocean itself. The multitude of tiny effects adds up into a single, directed energy, as Divine will. If it catches the rhythm, the power of the ocean becomes its own. This is what the Logos means: you are not the power, but you are the one who gives it direction through your intention by becoming one with it. The Logos is the moment when the surfer does not fight the water but adopts its rhythm.”

Satan held his head in his hands:

“This seems so chaotic. If this is truly the case, then I finally understand why I stress so much and why I want to keep everything under control. Isn't it possible to calculate in advance what will happen to whom in this supposed system of yours? Everything would be much simpler.”

“Not exactly. But there are times when particles can be constant and forever fixed that is, in a surely predictable state and there are times when they are not. When a system, like human DNA, the structure of the body, physical laws undergoes billions of measurements and interactions over millions of years, the 'superpositions' collapse into a single, extremely stable state. In other words, their continuous interaction with their environment 'forces' them into a determined state. The world is sustained by continuous decoherence: the billions of measurements that create a constant shared consensus from the infinite possibilities of particles, providing a stable skeleton for reality.

But that reminds me of something.

Look, Satan. These are Tarot cards. Many people believe they are for fortune-telling, but that’s not it at all. They are more like signposts. Their entire structure, build, and system of symbols were developed through very conscious decisions and experiences over many years to help those who turn to them by symbolizing the path of the human soul, spiritual development, and the major cycles and turning points of life through various human archetypes. As long as the cards are face down on the table, they rest in a state of 'pure potential.' When laying out the Tarot, until you pull the card, the superposition persists; however, when you ask a question, your question initiates a kind of 'measurement' in your subconscious, gathering every existing piece of information, experience, and influence to measure everything related to that question. Thus, from among the cards, the system will 'output' the information or answer that is relevant to you. This is not fortune-telling, but a status assessment. The Tarot does not tell you what will happen, but rather which direction has the greatest probability intensity in the superposition of the present moment. Thus, even before the question is asked and the card is drawn, it collapses the wave function onto the appropriate card. Nothing is entirely predestined, as the observations and decisions of consciousness, quantum entanglement, collective observations, and unexpected events can change the direction indicated by the Tarot at any time. So, while Tarot cards may indicate various directions in different areas of our lives, they do not indicate final outcomes.

The Tarot is truly a meditative tool where you evoke a theme with your question, and deciphering the received answers becomes a meditative process, a task. You begin to search for the parallels between your question and the symbols of the cards received. And here comes the great question: are you interpreting the symbols into the theme of your question, or are the cards truly symbols that conform to the question? The truth is, both are possible. But then, why does it make sense? Whatever the reason, by comparing the symbols and the theme of your question, you are engaging with the question itself; thus, the cards and the symbols on them act as a kind of 'decoding key,' helping your consciousness and subconscious to arrive at a solution, a decision, a path, or a realization.
Moreover, images have vibrations too. The subconscious communicates through images; it thinks in archetypal images. The Tarot cards are not just drawings, but information packages. When you look at a card, your consciousness 'decodes' the symbol, and the card helps your consciousness 'measure' its own inner state, which you might not even be able to put into words.
Do you see this image, Satan? This is you. This is the Devil card. But it does not depict your power; it depicts your captivity. You think you have chained people down, but look closer: the chain is there on you too. You are a prisoner of your own desires, your own rule, and your own fears. The Devil card signifies excessive attachment and addiction, an inner constraint—that one is a slave to an illusion, anger, desire, or a limiting, toxic belief or relationship. But if you look at the classic depiction of the card, you can see that the chains around the necks of the figures shackled to the Devil’s throne are loose. They could lift them off at any time, yet they remain. The Devil card is the narrowing of superposition: when, instead of infinite possibilities, you see only the one you cling to desperately.”

“I’m so tired of always being shown in a bad light...” Satan said disappointedly.

“Take the chain off yourself, Satan. Use your imagination; break the patterns of habit. Trust that if you desire something with enough amplitude, it can come into being from your imagination.”

"So, you're claiming that if I, for instance, imagine that someone will eventually write a book about this current meeting and conversation of ours, that it could manifest?”

“Yes. The chance exists. Though the probability amplitude of this idea is quite small, since it wouldn't exactly be a conventional story: me coming to you, presenting the significance of spirituality through quantum physics, and offering you redemption as an added bonus.”

“Fine... But if such a book were to come into being, would that mean the reader’s consciousness is here with us now, because they are reading these very lines about us? Would they be included in the book?”

“Yes. If this were to manifest, then both the reader's and the writer's consciousness are here with us right now. It would perfectly illustrate that there is always someone observing. If the book were realized, there would be an invisible exchange of information between the writer, the reader, and us, and we would be in a shared resonance. If we could find out whether the reader is here with us, that would be proof that the book was written. Do you want to try it? Do you want to find out?” Jesus asked.

“You bet. Let's try,” Satan replied enthusiastically, with total excitement. “But how are we going to find out if they are here?”

“Let's send a message to the reader through the writer to blow a great breath onto the pages of the book, then have them write two options for them, as in multiple-choice books, whether they blew on the page or not. If they choose 'yes,' they get a task, and we ask them to try, through their consciousness—using their thoughts, emotions, and their own vibration—to send the answer to us. If they do not blow on the book, the book can still exist just the same, but we simply won't find out. However, before they blow, both possibilities exist; but as soon as they read our request and make a decision, they intervene in the story with their consciousness, modifying it. The electrical impulses occurring in the reader's brain—the process of understanding—theoretically 'react back' upon the source.”

“But Jesus. What is the point of the blowing? Wouldn't it be enough if we just messaged the reader to solve a task and try to send the answer through their consciousness?”

“The blowing would be a kind of ritual that confirms the connection. If the air molecules flowing out of the reader's lungs—which have already interacted with the reader's lungs—meet and entangle with the molecules of the book after the blowing, it would prove the book exists because the writer wrote down what we wanted, meaning our consciousness acted upon them. When the reader reads this, they will realize the experiment succeeded because they are reading the book. And we will know the reader is with us because the solution to the task, which they send us through their consciousness, will react back into our world... Of course, only if they choose to blow on the book.
The decision will depend on their mood, their inclination for playfulness—which was shaped by past experiences and their character—but it will also depend on the influence of the environment, whether they blow or not. Think about it: if, for example, they are working in an office and their colleagues are there, who might see them while reading, they might not be so bold as to go blowing on a book in front of them... they might think they’ve gone mad. Of course, they could also choose to feign it, and act as if they were just blowing a food crumb off it.”

“But how are we going to tell the writer to put our request into their book?”

“Satan, you are the ego. The ego is part of every human being. You are in quantum entanglement with everyone. So just choose someone and imagine that they are writing the book with our request.”

“And you are the embodiment of Divine Will, so you’re better at this.”

“You know what? Let's do it together.”

“Okay. Let's do it. But who should we choose?”

“My suggestion: it should be someone who usually writes. Because for someone who never writes, the chance that they’ll just start is quite small. It wouldn't hurt if they are open-minded and their consciousness is receptive to this story; it's good if they are interested in quantum physics, and let them not be a famous personality, because then their consciousness is more bombarded by external influences and expectations, and our message will reach its target with more difficulty.”

“How do we find someone like that, Jesus?”

“Look... I found someone. What do you think of this woman?”

“But she's a Buddhist!”

“And?”

“Are you seriously trying to say that a Buddhist should write a book about us... about Jesus and Satan? Where is the credibility in that??? Besides, I'm sure we're not the two people she'll want to deal with, let alone write a book about. This is total madness.”

“Let's just try. This woman meditates, through which she can connect to the energies of the Totality, and perhaps we can deliver our message to her more easily.”

Satan slapped his forehead and said:
“I can't believe I'm doing this. You've lost your mind, Jesus! I don't know what kind of mind-altering substance you got from that God of yours, but you're quite strange today.”

“Do you know a better way or not? For now, we'll settle for this. Close your eyes, imagine the writer, and that they are writing the book, and that they are including our message to the reader.”

Jesus and Satan after a few minutes of meditation: “I'm done.” “Me too.”

Dear Reader! If Satan’s and my imagination called this book into life through a writer, and you are currently reading it, then Jesus and Satan ask you to blow on the pages of the book. If you have blown, choose Option 1; if you did not blow, choose Option 2.

Option 1:

Dear Reader! 
Jesus and Satan are very pleased that you decided to try and provide them with feedback. In order for shared resonance to occur, follow this exact mathematical ritual, then attempt to transmit the final result to them through concentration.
1.	Think of a three-digit number where all the digits are different.
2.	Now reverse the number, so that the last digit is at the front and the first is at the back.
3.	Now subtract the original number and the reversed number from each other (subtract the smaller from the larger). / If your result is only a two-digit number, place a zero in front of it. /
4.	Reverse the result again, just as before, so that the last digit is at the front and the first is at the back.
5.	Finally, add these last two numbers together.

A strong gust of wind swept many leaves toward them, so Satan and Jesus opened their eyes and ceased their meditative messaging. Satan cried out: “What is this, Jesus? This wasn't here before! How did this get here?”
Before their eyes, in the sand, lay an envelope. “Should I open it?” Satan asked. “Of course. Perhaps it's for us.”
With his nails, Satan easily tore open the envelope, and a scrap of paper fell out. Jesus picked it up, and they both leaned over it in wonder. On the scrap of paper, there was only this: 1089

Option 2:

Dear Reader! 
Please jump to Option 1, for this is God’s will.
                                                                         ***
Satan was utterly stunned. He snatched the scrap of paper from Jesus's hand and held it even closer to his eyes. Then he looked at it from a distance, turned it around several times, and even held it up toward the sunlight to examine it thoroughly, even though such a thing was decidedly out of character for him. He would have liked nothing more than to scream at the top of his lungs, throwing the paper to the ground in terror, pointing at it with trembling hands and yelling: SATANISM!—but he couldn't even do that, for he himself was Satan. He was filled with fear that such a system ruled over him. It was devastating for him to realize that Jesus was right. This séance of mathematical ritual made him realize that he was under the control of a vast power. He understood that this power communicates through a universal, abstract descriptive language one that models the structures of reality, its interconnections, and the laws of nature with a precise system of symbols, numbers, operators, and variables. He thought he would have to be a mathematician to stand against this force, to eavesdrop on the system.

Until now, he had believed that God was his adversary, representing another side, whom he might one day overthrow with his own arguments and methods, having a chance to triumph over Him. But now, he desired nothing more than to have back the God he had previously thought was his enemy. He felt helpless against this intelligent system driven by superposition, and that he would be constantly exposed to the observation, influences, and consequences of others, unable to exercise total control over either himself or anyone else. An immeasurable rage arose within him due to his helplessness. Now, he was unable even to release this, to be swept away by an extreme impulse. He sat slumped on the ground, deeply silent and terrified... fearing for the one he thought of as himself, the one he was proud of, the one he believed in. He questioned his own existence, his significance, his power. His house of cards, built from illusions, collapsed in such a way that the ruins crushed what he was... the Ego... like a weight of lead.

Jesus immediately noticed Satan’s silence:
“Is everything alright, Satan? After all, the experiment succeeded,” he said encouragingly.

“It succeeded...” he replied with total despondency. “It also succeeded in making me realize my own insignificance.”

“Remember, Satan. You are the EGO.”

“Well, that’s exactly it. The EGO is just a servant.”

Jesus saw that Satan’s world had collapsed and buried him. He was practically suffocating in his illusions, and his pride was no longer there as a lifebuoy to rescue him, for a massive hole gaped within it.

“Listen closely now, Satan,” Jesus began. “You are not a servant, but an exceptional instrument of God. But you have forgotten. You are the one who rules over the human survival instinct, the preservation of the species, the one who protects the individual by creating defense mechanisms. You are the guardian of man’s sense of reality, the sentry of logical thinking, the shaper of self-awareness who helps in achieving goals and creating balance between desires and possibilities. You form our present reactions by building upon past experiences. It is only through you that man can learn—through karmas, through the experiences of the past. You are the one who accompanies the human soul through its earthly lives so it may evolve and learn, as if on a nature trail, lifting them into a higher vibration; and then, you are the one who can put man to the test to see if they are fit to move forward, and if necessary, you are capable of gradually stepping into the background. You have forgotten all of this, Satan. Although the unconscious functioning is still within you regarding protecting and helping man, you do everything in excess. The balance of your operation has tilted. Fears, anger, revenge, envy, and greed guide you, because through these you believe you reach your goal faster and avoid problems. But as you see, due to the operation of superposition and the collective consciousness, not everything is your responsibility alone. Events are often unpredictable, and you must meet them and hold your ground in this, which is difficult, Satan. Collective observation is not a prison, but the finding of harmony, of the shared rhythm. Even if you wanted to turn stone into gold purely out of greed, the intention would shatter against the resistance of the Totality. It wouldn't fail because you lacked the power, but because the intention would not connect to the Whole. Do you understand now? Your role is more than you think. People have shaped you into a mythological being in their cultures to place their responsibility outside of themselves, as if every temptation and seduction came from an external entity. But you must understand, you are not fundamentally evil. When you function properly, you are capable of enduring it even when it is necessary for man to rule over you with their consciousness, and also for the collective consciousness—the will of God—to prevail against your intention.”

Listening to Jesus's speech, after every single sentence, Satan felt like a tree that had gone unwatered for a long time and someone had now begun to water it... He soaked up Jesus's healing words like a sponge. He felt how they nourished him, and he grew from the recognition of his own value.

Jesus saw that Satan’s attention had become sharper, so he continued:

“Do you see this massive tree here? How do you like it?”

Satan shrugged his shoulders slightly and merely replied:

“I couldn’t care less right now. It’s just a tree.”

“Look closer. Trees are wonderful. They are like the universe itself. They connect heaven and earth on a single axis. The roots cling in the darkness, beneath the ground. This is the realm where probability amplitudes take root. This is where it is decided how much nutrient, energy, and experience existence can absorb from the collective past.
The roots are the world of instincts, the subconscious, the needs and desires of the physical body, past experiences, 'worn-in' amplitudes, and physical fixations. This is what holds the tree; this is where the energy comes from. This is the breeding ground of the ego. For the crown to grow high, the roots must reach just as deep.
The trunk is the connecting link, the axis. This corresponds to human life and everyday waking consciousness. Here, energy flows from the earth toward the sky and back. This is the vertical axis, the moment where the possibility coming from the roots condenses into matter, into a tree trunk. This is the site of observations, where superposition collapses into the 'now,' and where spirit takes on a body. This is the part visible to the world; this is where development, growth, and experience take place.
The canopy is Pure Consciousness, the superposition. The infinite possibilities where the leaves of the future-to-be sprout. The branches strive toward the light and branch out into infinity. This level symbolizes ascension, the transcendent, the divine sphere, or cosmic awareness. It symbolizes fruition, spiritual enlightenment, creation, and connection. Just as the branches reach the sky, so the human soul connects to the Source or its higher self. The branches spread in a million directions toward the heaven. Every single leaf is a possible future, an outcome in the superposition.

The World Tree is a flow of information and energy. It rises from the roots to the canopy, and then back again. You, as the root system of the World Tree, are not the enemy of the system, but its foundation.
You only see the spasmodic clutching of the roots in the dark, and you think the tree exists to hold the earth captive. But the tree is actually a living fractal, an antenna between superposition and matter. Your roots, your past, nourish the canopy, the possibility; and the light of the canopy sustains your roots. If you let go of your chains, you will be the one who lifts experience from the depths to the heights, so that, meeting the Logos, it may burst into bloom.

Thus, the lonely tree standing on the steppe becomes a kind of living antenna between superposition and the material world."

By now, Satan had entered a kind of altered state of consciousness from Jesus’s words; a complete inner stillness came over him, where subconscious contents surface. He gazed at the tree for a long while, and for the first time, he truly took stock of the pedunculate oak that had always stood before him. The tree was enormous. Its trunk was so wide that one would have to walk around it to see every part. In the trunk of the tree was a huge crack, a wound, because of which a good portion of it was missing. Perhaps a lightning strike had done this to it. This part was dead, and its severe injury was clearly visible. He noticed that the tree had produced a branch in such a way that its leaves carefully covered this, as if it wanted to hide its injury. Yet the tree’s canopy was extensive and extremely far-reaching, interwoven thickly with leaves. Its majestic appearance could be seen from afar, rising above the other trees. It was perfect, beautiful, and its crack only made it more unique and special. Yet the root system, which held it even in the greatest storms and nourished the tree’s entire system, was invisible. Satan only now understood who he truly was. He understood the essence and significance of his automatisms, and that his task, though subordinate, was indispensable.
He realized that he, as the Ego, is a learning environment for the human soul. He does not stand in opposition to God; rather, God experiences man through him. The limitations and karmas that surround him are not punishments, but the guide walls of the wave function, helping consciousness flow toward a higher state.
Satan’s pride and arrogance weakened, and his realizations made the Ego’s previous ideologies fall ill. 

Jesus immediately sensed his frailty and seized the moment. It was time for the trial. He called upon Satan in a firm, poignant tone, so that the heavens almost echoed his words:

“Satan, who are also a son of God, I now tempt your heart and your mind. Without set conditions, I first tempt your free will, by the will of God. Answer me then!
Do you wish to become coherent with the field that sustains matter, and with your intention, become such that the system nourishes you through the rhythm of the Logos?”

For Satan, the question was too general; it contained no specifics, no definite agreement on anything, only the question of whether he wanted to cooperate. Thus, he could only say this much to Jesus:

“Man lives not by the Word alone, but by bread as well, and by what stems from God. God can create because He Himself is the Superposition, but how could I cooperate with Him if the nourishment of His system in the field sustaining matter is uncertain?
Look at the human experience, Jesus! The probability amplitudes are distorted from the start. The karma encoded in human consciousness and the collective fear are like a gravity well. It’s useless to say that everything is possible if 99% of the odds pull toward failure. The individual may want light, but the collective observation of other observers society, the past, the physical body anchors them stone-cold within their limitations. The odds are not equal: darkness always has the larger amplitude.”

“Satan, when I was in the desert, I did not go there to die of hunger, but to fast for forty days. There is a vast difference. Fasting is beneficial for the spirit because by renouncing bodily nourishment, it creates inner silence, deepens self-knowledge, and releases energies for spiritual focus and growth. It is not merely a bodily detoxification, but a conscious spiritual purification that helps quiet the mind and strengthen the individual path. Thus, the freedom of my consciousness was a higher priority than hunger.
I do not despise matter. I reject the very constraint you built around it. You wanted to tempt me with bread because you thought my hunger imprisoned me in lack. But I was free even when I did not eat, for my consciousness did not depend on the bread, but on the field from which the bread was also taken. The prison is not matter, but attachment. I am not this body either, but the consciousness that directs this body, who truly rules his own universe. The Logos, the correct rhythm with the Almighty does not deny the sensation of hunger, but it does not allow the vibration of hunger to define the entire probability field.
If I had turned every stone into bread, I would have become a Messiah who only provides physical well-being. If I had given only bread instead of the freedom of consciousness, humanity would follow only as a 'grateful flock,' but would have lost its soul and its free spirit. God can create because He Himself is the Superposition—capable of letting go of the previous form so a new one may be born. For you, freedom is separation, but in reality, freedom is being able to return to the superposition, to the unity, because the essence of the quantum world is potentiality.”

Satan paced back and forth restlessly. His ego-nature would not allow him to hand over control to anyone else. His inner struggles forbade it. The risk was too great…
Jesus spoke again with earth-shattering majesty:

“Satan, who are also a son of God, I now tempt your heart and your mind. Without set conditions, for the second time, I tempt your free will, by the will of God. Answer me then!
Do you wish to become one with the field, to deny your separation, to renounce the light of your rebellious pride and your spectacular roles of sacrifice, and endure serving even a single speck of dust in silence, while no one applauds you and no one fears your name?”

“If I cannot know whether your Heavenly Father appreciates me, I must measure His love when I ripen the fruit of man’s most beautiful merits at the top of the tree for Him. I am God’s chosen instrument, who decides the probability amplitudes; thus, my office is more important and more noble. Therefore, the measurement of my performance is comparison. I, as the Ego, know the effectiveness of my work from the statistics of others' feedback. The respect, homage, recognition, and admiration of people are the measure of my success. If my task is so distinguished, my desire for validation is not a sin, but a justification for continuing my work.”

“This desire for validation leads you down a false path. Boasting and sacrificial roles are only forced faith, Satan. The respect, admiration, and recognition of people do not prove your success, for these must be born of free will, not under the compulsion of a performance. If the ego receives no praise or admiration, it tries to evoke negative reactions to gain attention: ‘Please tell me I exist! Please tell me I am not insignificant!’ The role of the victim is one of the ego’s great tactics. Much like complaining, indignation, criticizing, or judging—through the role of the victim, the ego can feel special again, and through this, it only grows and strengthens.
By boasting to measure your greatness through the reactions of others, you show disbelief in yourself rather than confidence in your own value. Thus, you operate merely as an information vacuum that only feels it exists if it sucks in the attention and energy of others. Compensating with the appearance of superiority will not result in favourable amplitudes.
You define yourself through separateness. But true power is beyond the Event Horizon: there, where you give up your ego, your chosen-ness, and dissolve back into the Oneness. The network of observers, the entanglement, is not a shackle, but the fabric of Unity. Your state is observed and measured even without you forcing it with the significance of your values. Your uniqueness will shine and sparkle when you do not overshadow it with yourself.”

Satan’s anxiety deepened as he sat down on a tree stump and buried his face in his hands. He increasingly lost his sense of significance and could no longer find his way back even to the Satan he thought he was.
Jesus addressed Satan again with sublime elevation, his words echoed once more by the sky.

“Satan, who are also a son of God, I now tempt your heart and your mind. Without set conditions, for the third time, I tempt your free will, by the will of God. Answer me then!
Do you wish to be free from the captivity of matter, and do you undertake to let go of your power, your attachment, and your control over it? Do you accept the change that occurs in the flow of love and the transformation of matter's form?”

“I have no trust in change. With change, I would have to give up who I am. That is compromise, not freedom. The matter I rule is the only certain point. If I do not protect it, the amplitudes of collective observation might take it from me,” Satan replied, having barely any strength left.

“Where is your strength now, Satan? Why do you not rule over your own particles? You want to possess and keep everything under control because you are afraid. You fear that you can only exist in the matter where you are currently present, and that in a new form, you would cease to be. You think that by accumulating more things for the ego, you can better secure and bind its place. But there is no solid matter, only a field of force, intertwined vibrations. Thus, in reality, you can possess nothing; you are merely trying to appropriate a certain frequency for yourself. You, as the embodiment of the ego, live multiplied within people who want the same thing and become each other's enemies, so you fight constantly as your own enemy. You fear that due to entanglement, you will become vulnerable to other particles and observers. You dread the loss of your form, so you do everything to keep them in the same form and to rule over the material world that surrounds them. But your kingdom is not of this world. Superposition is everyone’s kingdom, Satan. Yours too.
He who wants to rule others or matter must constantly keep his attention on them; thus, he is a prisoner of his own empire. Maintaining rule demands total, undivided attention, which consumes creative free energy. Continuous observation and guarding stop the system's development. You keep your eyes so fixed on your 'subjects' and on matter that, through your own act of observation, you prevent your own change. You cannot return to the superposition because you cannot take your eyes off power. You do not rule over these things; rather, you are their ultimate servant, as you must sacrifice your every minute to keeping them in check. You are not a king, but a prison guard who can never leave his post.
You are trying to grasp something that, by its nature, only exists if it is let go. Ruling the wave-nature of matter is like someone trying to lock a wave in a box: the water remains, but the wave—the essence—ceases to be.
Your fear is only a signal that you love to live, but you mistake the signal for reality. Remain a guardian, remain the survival instinct, but fear the ocean—the superposition from which you were born—no longer. Faith is not the loss of control, but the trust that the infinity of superposition always awaits your return.
True power is not forcing others to their knees, but being able to force yourself into the background so that another may rise.”

Satan collapsed to his knees. His lips trembled, and he repeatedly tried to speak, but the words were stifled again and again as they reached the edge of his mouth. Gathering all his strength, he crawled toward Jesus on all fours in the dust, then spoke in a broken, choking voice:

“Now, let me ask you, Jesus. If you answer this, I will be faithful to your Father forever, and I will accept you as my brother.”

Jesus nodded in agreement, and Satan began his question, pointing threateningly at Jesus with his right hand, continuing first feebly, then with a dissatisfaction whipped up by his own rage:

“Why are evil inner intentions also in rhythm with the Divine Will? What kind of God is it who nods to children suffering from terminal illnesses, to the starving, to the unfortunate struck by wars, to social injustices, to monsters with sick tendencies? Who protects them? What kind of shared rhythm and cooperation is that? Is this what I’m supposed to participate in and believe in? Who will protect them? Am I supposed to dance a sublime dance of joy to this rhythm, Jesus? Is this what you expect from me? How could I continue my work well if I must watch these horrors helplessly?”

Jesus waited until the echo of Satan's rage died down over the empty steppe, then began to speak with understanding, poignancy, and a clarity that cut to the essence:

“Satan, you ask who protects them, and why the Logos says 'yes' to horror. The Logos is not a moral judge who selects among desires, but a law that maintains the fabric of reality.
The world is held stable by billions of measurements. What you call evil or tragedy is often not a decision of the Divine Will, but the inertia of Collective Observation. If an entire humanity measures the world for millennia with the vibration of fear, separation, and lack, then the superposition is forced to collapse into this dense, dark reality. The system does not punish; it reflects. If the collective filters are contaminated, the image that solidifies through them at the level of matter will be distorted.”

“It doesn't punish??? It only reflects?? Then perhaps the problem is with the system!!!” Satan roared.

“Free will is only real if its consequences are also real. If God were to switch off the quantum field before every evil intention, then man would not be a creator, but a pet locked in a safe cage. The greatest sacrifice of love is non-interference. God respects man’s creative power so much that He allows him to create even hell, trusting that the soul will realize through the amplitude of its own pain: the rhythm has shifted.
The suffering child, the starving, the victim of war... they are those points in the superposition of the Totality where the Oneness undertakes the greatest darkness so that the observation of others may change. They are the system's wake-up calls. When your heart breaks at the sight of a tragedy, Satan, in that moment your filter expands. Compassion is nothing other than a sudden quantum entanglement with another. Evil does not exist for God to take pleasure in it, but so that the collective observer humanity might finally select not anger and lack from the infinite, but compassion.
The Logos does not say yes to death, but to the awakening born in the shadow of death. Darkness has a large amplitude because the ego that is, you yourself clings to it so firmly that you do not let the wave run its course. But even at the bottom of the deepest well, there is the water that belongs to the ocean of superposition. God does not want the pain; He wants that moment when the soul rises above statistics and says: ‘Despite this, I love.’ This is the true quantum leap, Satan. This is the light that rewrites all the karmic codes of the past.”

“So... then not everything is my responsibility?” Satan asked, his anger softened and slightly uncertain.

“No. You thought so, didn't you? Free will is independent. It can be influenced by the Divine Will—the collective network—and by the Ego as well. The individual decides. You do what you can, and you leave the rest to the Universe. Just don't overdo things...”

Satan did not speak; he only nodded stoically. Jesus sat down beside Satan on the ground and gave him a friendly nudge.

“Shall I tell you a story?”

“If you see fit...” he shrugged his shoulders as if it no longer mattered.

“This is one of my favourites. An ancient, 2000-year-old Chinese parable:
Once there was a Chinese farmer whose horse disappeared. It ran away. That evening, his neighbours came over upon hearing the news and said: 'This is a very sad misfortune...' The farmer only said: 'Maybe...' The next day, the horse returned and brought seven other wild horses with it. Hearing the news, the neighbours came over again and said: 'This is so wonderful, a great piece of luck, isn't it?' The farmer again said: 'Maybe...' The next day, the farmer's son got on one of the wild horses to tame it, but he fell off and broke his leg. At this, the neighbours came over again and said: 'What sad bad luck this is...' The farmer again said: 'Maybe.' The next day, a conscription officer came to take the farmer's son into the army to fight in a war, but because of his broken leg, they didn't take him. Hearing the news, the neighbours said: 'Oh, what luck this is...'
One could tell this story forever... the events of the world, the universe, are complex, integrated processes, and in truth, one cannot say whether what happens is actually good or bad, because we can never know what the consequences of bad luck are, or what the consequences of good luck are.”

After listening to the story, Satan jumped up. He stared blankly ahead with wide eyes, as if seeing a ghost. At this, Jesus also stood up and moved closer to him, but then cracks suddenly appeared on Satan's skin, from which light began to radiate, and his hardened skin slowly peeled away from him. Then, a massive, dull tolling was heard from every direction of the Universe, the vibration of which was felt by every living and non-living thing in the farthest corner of the Cosmos. Satan underwent a change of state, a phase transition: his consciousness entered the superposition. Jesus saw with amazement that it had succeeded... Satan had attained enlightenment... He watched with joy as he became one with the magic of the cosmos and surrendered himself to the sweeping waves of the ocean of trust.

Satan felt as if he were being distributed in an endless quantity, yet he experienced gaps between every single part, within which he sensed a warm tingling, flow, and harmony. He felt he was breathing together with each one. He was there in every single part and particle; he did not have to search for himself or observe himself. He did not feel his lacks or desires; he did not want to define who he was, and he no longer wanted to measure his value against anyone, for this was something much more beautiful and of a higher order than anything. God embraced him such that he could be wherever, however, and whenever he wanted. He was an instrument for every particle, and he himself was an instrument for the particles. He had power and he gave power. He no longer had to fight. He had nothing, yet he had everything. He felt he had come home.

He vibrated in this unearthly, peerless state, shivering with delight, when he thought of people. He realized that staying in Oneness would be "selfish." For the "music" of the Universe—all the possibilities of the superposition—to be fulfilled, there needs to be an alert Ego who helps people make their own false amplitudes coherent. He thought that no matter how perfect this state was, he had to return as a purer version of himself, to be a catalyst for people, so that probability amplitudes could become free again and rearrange themselves to the rhythm of the Logos.

Before he returned, however, to his renewed self since he was already here all he wanted was to return from the sea of possibilities in a cool T-shirt with the following inscription:

“It is your free will whether you step into the rhythm.
 But freedom is in the rhythm, not outside of it.”

All the states of the particles smiled, and thus returned Lucifer, as a light-bringing Bodhisattva entity to the Earth, postponing his enlightenment to be the master teacher and uplifter of every human being into their beloved Divine Source, by the will of God.

P.S.: I told you, Jesus, we shouldn't have chosen a Buddhist writer. 😊

       © Erika Csiszar. All rights reserved.

Öröm számomra, hogy érdeklődésed ehhez a novellához sodródott. Talán nem véletlen, és talán nem is volt szándékos. Többek között a determinizmust is taglalja ez a novella, de valójában egy olyan felismerés hatására jött létre, hogy a kvantumvilág érdekességei mennyire rímelnek az ősi spirituális tanításokra, az egység élményre.
A tudomány rideg világa sokszor távol áll tőlünk, mert képletek, adatok, és bonyolult kifejezések nyelvezetével írja le az Univerzumunkat, melyekre belső érzékenységünk aligha reagál. A spiritualitás pedig számtalanszor transzcendens, elvont jelenség, és megfoghatatlan a logika számára. Ez a novella, egy kísérlet arra, hogy a kettőt egy ritmusba hozza, egy filozófiai hangszerelésű dallamra. Ha kedveled a dolgok mögötti jelentések keresését, akkor ez a novella neked való. A célom volt továbbá az Ego belső küzdelmeinek, kálváriájának megmutatása is, minden hibájával és lényegességével együtt.
Meghívom a tisztelt olvasót egy olyan világba, ahol arra kérem, hogy tegye félre az elme, és a szív korlátait, a konvenciókat, és nézzen rá úgy, erre a történetre, mint a valóság egy lehetséges verziójára, ahol bármi előfordulhat.
Ez nem egy tankönyv, és nem is dogma, hanem egy felépített híd két világ között, a tudomány és a spiritualitás partjairól. Gyere fel velem erre a hídra, és élvezd a kilátást. Örömteli olvasást kívánok!

Sátán egy napon felkelt különleges és pazar kincseiből épített trónjáról, és kisétált birodalmának peremvidékére, hogy szokásához híven ellenőrizze, nem kószált-e el bármi arrafelé a tudta nélkül. A peremvidék amolyan senki földje volt, afféle pusztaság…a tudatalatti sztyeppéje, hová Sátán uralmának fennhatóságából, időről-időre elkóborolt néhány szkeptikus kételkedő, kik hasznavehetetlenségük üldözöttsége okán bujdostak el ebben az övezetben. Ezért Sátán fokozottabban ellenőrizte ezt a területet, mert jól tudta, az ezen a periférián mozgók, kiszámíthatatlanok. A vidék kietlenségétől különösen irtózott, mert a csend, és az ingerszegény környezet sokszor megbetegítette. Az itteni talaj túlságosan felpuhult volt számára, aminek mélyén milliónyi elfojtott szándék és elfeledett gondolat, érzelem pihent, mint láthatatlan magok, melyek csak a figyelem első sugarára vártak, hogy feltörjenek és átrendezzék az ő gondosan felépített birodalmát. Így minden ilyen séta után, különösen kimerült, és feszélyezetté vált, ezért általában forró, tüzes fürdőt vett szenvedélyeiben, hogy elterelje gondolatait. 

Ezen a napon, amikor épp a legfáradtabban ballagott, kémlelve a pusztaságot, egy gömbvillámhoz hasonló fényjelenség megállította. A fényből Jézus alakja bontakozott ki, Sátán torz arcát bevilágítva, aki méltatlankodó hunyorgással szótlanul fogadta.

- Üdvözöllek Sátán! -szólt Jézus – Látom még mindig megrögzötten ellenőrzöd, és kontrollálod mindazt mit magadhoz vettél.

- Hello Jézus - válaszolt Sátán zsémbes és fanyar modorban… Örülök, hogy felismerted és elismered a rendezettségemet. Én nem tékozlom el hiába a megteremtett javakat, mint egyesek teszik. Ezt próbálom már régóta megértetni mindenkivel. Míg te alábecsülöd, és elutasítod a földi gazdagságot, addig vannak, akik ezt igazán értékelik.

- Mikor akarsz végre szabad lenni Sátán? Emlékszel, amikor arra kértél, hogy változtassam a köveket kenyérré? Akkor volt éhségem, a legkritikusabb pontján. S te pont akkor jöttél, az emberi életösztönömet sarokba szorítva, önmagam egójaként. s próbáltál rávenni, hogy engedelmeskedjek a félelemnek. Nem változtattam meg a köveket, inkább megtartottam a tudatom szabadságát, és megváltoztattam helyette a helyzethez való viszonyomat. Az ige az anyag feletti teremtő erő, egy olyan forrás, amiről te nem tudsz Sátán. Te azt hiszed, a teremtés a materializálódásban ér véget. De minden a tudatban dől el. Ezért is jöttem, hogy elmondjam, illúzióid miként választanak el az Univerzum végtelen lehetőségeitől, és hogy felkínáljam neked a szabadságot és a megváltást.

Sátán gyanakodva hallgatta Jézust, s nem tudta eldönteni, mire vélje közeledését, hiszen eddig még soha nem kereste fel semmiféle csevegés gyanánt, főleg nem a megváltást kínálni neki. Megrökönyödött, és elborzadt volt, de közben a röhögés is fojtogatta belülről. Így csak annyit tudott tenni, hogy karba tette kezeit, végig mérte Jézust tetőtől talpig, majd gúnyos szarkazmussal azt mondta:

- Szabadságot? Miféle szabadságot? Te beszélsz szabadságról, aki mindig törvényekre hivatkozik nekem?

-  Az én törvényeim nem egy uralkodó törvényei, hanem egy univerzális és következetes rendszer determinizmusa, a szabad akarat által. Hallottál már a kvantum szuperpozícióról?

- Oh, kímélj meg. Már megint egy bibliai felolvasást fogsz tartani? Ez valami új dekrétum, vagy példabeszéd? Egy frissített béklyó?

-  Nos, nem igazán…Azért akarok beszélni róla, hogy megismertetésével tudatos döntést hozhass, az ajánlatommal kapcsolatban. A szuperpozíció a Mindenható, az Univerzum képlékeny szövete, a tiszta lehetőség állapota, ahol még semmi sem dőlt el. Ha megérted mit jelent, akkor lehetséges, hogy magadra is, és minden másra is, új szemszögből fogsz tekinteni.

Sátán felettébb kíváncsi lett. Remek lehetőségnek találta, hogy Jézus kifecsegje neki az Úr titkait. Arra gondolt együttműködik vele, és meghallgatja, hogy aztán egy remek tervet szőhessen a kapott tudásból, a Teremtő birodalmának megdöntésére. De nem akarta felfedni terveit Jézus elött, így az egykedvűség látszatát színlelve, azt mondta:

-	Hát lássuk… Legyünk túl rajta. De ne várd, hogy jegyzeteljek is…

          Jézus szája szélén visszafogott halvány mosoly rejtőzött, de Sátán ezt már nem vette észre, mert ő belső gőgjétől eltelve, elkezdett Jézus körül körbe sétálni, komótosan, karba tett kézzel, várva Jézus szavait, mint egy kíváncsi, gyanakodó nyomozó.

-	A szuperpozíció azt jelenti, hogy egy rendszer minden lehetséges állapotban egyszerre létezik, amíg meg nem figyeljük. Vagyis minden lehetőség egyszerre van jelen ugyanabban a pillanatban, és csak akkor válik meghatározott valósággá, ha egy másik megfigyelő rendszerrel kölcsönhatásba lép, sajátos, egyéni tapasztalataik szűrőjén keresztül, legyen az tudatos lény, élőlény, egy másik részecske, vagy energiamező. Ez a figyelem vagy interakció, ebben az állandó kölcsönhatásban információcserét eredményez ezek között a megfigyelő rendszerek között, és ez kényszeríti ki a lehetőségek közül egy konkrét állapot megjelenését.

Így tehát a részecskék, energiamezők nem csak az egyik vagy a másik állapotban vannak, hanem egyszerre mindegyikben, meghatározott valószínűségű amplitúdóval, ami azt jelenti, hogy mindegyik hordoz amolyan statisztikai adatot arról, hogy mekkora a valószínűsége annak, hogy az anyagi világban megjelenik-e. 
Olyan ez, mint egy megpörgetett érme: amíg forog, nem "fej" és nem is "írás", hanem a két állapot egyfajta keveréke, szuperpozíciója. Csak akkor válik az egyiké, ha megállítod, vagyis kölcsönhatásba lépsz vele.

-	Megfigyelés?? – kapta fel fejét Sátán, és abbahagyta Jézus körüli járkálását. - Ez már most nagyon nem tetszik nekem… - dobbantott egyet a lábával, majd folytatta – 
Engem is megfigyelnek? És még statisztikát is vezetnek arról, hogy én mit hogyan figyelek meg és engem hogyan figyelnek??? Isten egy egész kémhálózatot szabadított rám? Ez elég orwelli…

-	Igen Sátán. Eddig is megfigyelt voltál és az is leszel, ahogy te is megfigyelsz mindent tudatosan és tudattalanul. A megfigyelés nem a szemed nézése, hanem az Információ érintkezése a Lehetőséggel. Valójában egy adatátvitel.

Minden alkalommal, amikor két vagy több dolog hat egymásra, a mérés, megfigyelés, kérdések sora. Találkozásaikkor, kérdéseket intéznek egymáshoz: Hol vagy? Mekkora vagy? Milyen vagy? – és a válasz maga, a rögzített valóság. Legyen az bármilyen részecske, molekula, atom, sejt, vagy ezek összességének kollektív figyelme: rögzítik egymás állapotát, és kilépnek a szuperpozícióból. Az anyag nem más, mint egymást folyamatosan mérő részecskék sűrű hálózata.

A tudat egy vevőegység, melyen egy kettős szűrőn keresztül méri le a vele kölcsönhatásba kerülőket. Ez az énkép és a világkép, amelyek eldöntik, mely hullámokat, lehetőségeket engedjenek rögzülni a valóságban. Az énkép egy befelé, önmagára irányuló tapasztalat, a világkép a környezetről alkotott tapasztalat. Az érzelem az üzemanyag: az az erő, vágy, szándék, intenzitás, amely a mérést végrehajtja, és vonzza a hasonló rezgéseket. A képzelet pedig egy bátor kísérlet, egy olyan tudati funkció, ami képes eljutni a szuperpozíció olyan részébe, ahol még más nem járt. Minden feltételezéssel egy valóságot lehet kiválasztani a végtelenből. 

A logika ebben az egész körforgásban a tapasztalatok leíró függvénye: ő az, aki a múltból kinyert adatokkal, tapasztalatokkal folyamatosan csiszolja a szűrőidet, a folyamat végén pedig mint egy könyvelő, elmeséli a történetet: Azért történt ez, mert... – és ezzel bezárja a kört.

Tehát nem kell látnod valamit ahhoz, hogy megteremtsd. Elég, ha érzed, gondolod vagy feltételezed: a szuperpozíció szövete már válaszol a belső rezgésedre, és elkezd anyaggá sűrűsödni a szűrőd által.

Sátán, te két torz szűrőn keresztül próbálod megérteni a Mindenséget. Az énképed azt mondja, egyedül vagy, a világképed pedig azt, hogy az élet rövid, a világ pedig egy kizsákmányolható erőforrás. Emiatt a te megfigyeléseid mindig csak hiányt és küzdelmet mutatnak. De ha csak egy pillanatra is megnyitnád ezeket a szűrőket, felismernéd, hogy több út is van, mint amin jársz körbe-körbe. 

-	Szóval ez a rendszer, a te titkos varázspálcád? - érdeklődött Sátán ravaszul, kezét dörzsölgetve, bármit is mondott Jézus … úgy érezte, hogy egy csodafegyverre bukkant. Egyre izgatottabb és diadalittasabb lett, és alig várta, hogy még többet megtudjon erről az egészről, mert úgy vélte most mindent megkaphat majd.

-	Titkos varázspálca? Nem nevezném annak... De nem csak az enyém. Mindenkié. A tiéd is. Viszont… nem kizárólag vágyakat teljesít, mint gondolod. Sátán, ha te azt hiszed, hogy a szuperpozíció valamiféle játékszer, amivel azt teremtesz, amit megkívánsz, akkor tévedsz. Az ego, az ösztön foglya. Te ezt képviseled Sátán. A te megfigyelésed nem szabad választás, hanem csak reakció. Nálad az éhség, csak a kenyeret látja. A félelem, csak a fegyvert, s a veszteség, a túlzó birtoklást. De a veszteség valójában csak a forma változása. Én is érzem a fájdalmat, én is látom a pusztulást, de az én szűrőm nem a félelem. A szuperpozíció végtelen lehetőségeiből te csak azt a szűk sávot vagy képes érzékelni, ami a biológiai vagy pszichológiai túlélést szolgálja. Én a veszteség mögött is látom a szuperpozíciót, ami tudom, hogy újra rendeződik. Te viszont belekapaszkodsz a romokba, és azt nevezed valóságnak. Te a saját limitáltságodat vetíted ki az Univerzumra, és aztán kikiáltod törvénynek.

           Sátán ezt hallva haragra gerjedt:

-	Akkor meg mire jó ez az egész? Ide jössz házalni, hogy eladd nekem ezt a szuperizét, mindenféle marketing szövegbe bújtatva, megváltást ígérgetve nekem? Mégis mit vársz érte? 20 miatyánkot vagy mit? Talán még egy Tv shop-os bemutatót is tartasz majd? Aztán hipp-hopp felvagdalod nekem itt a különböző valóságokat, laza könnyedséggel egy tálban kínálva? Úgy szövegelsz mintha fizetnének érte. Hol a csapda Jézus?

-	Tudom, hogy nem bízol bennem Sátán. Nincs nálam se tál, se kés, és nem kérek tőled miatyánkokat sem. Te azt kérdezed, mire jó ez az egész? Ez olyan, mintha a hal kérdezné, mire jó az óceán, miközben épp benne úszik. Nem eladni akarom neked a valóságot, hanem felébreszteni téged benne. A csapda nem az én szavaimban van, hanem a te fejedben: azt hiszed, mindenért fizetni kell, mert el sem tudod képzelni, hogy valami egyszerűen csak... Van. 

Sátán továbbra sem tudott megnyugodni. Hirtelen közelebb lépett Jézushoz és rusnya, csúf arcát Jézus arcához szegezte, s vicsorogva, számonkérőn azt mondta:

-	Te akarsz felébreszteni engem? Épp most árultad el, hogy a te szuperizéd nem teljesít sem igényeket, sem óhajokat…akkor meg miért tartottad fontosnak elmondani mindezt…??? Azt hiszed, hogy attól még, hogy ezt az Isteni szövetet, mint mézes madzagot elhúzod az emberek orra elött, majd mint a legyek mindannyian belerepülnek, és a te mézédes hitedben fognak várakozni és fuldokolni, hogy talán megkapják, amit szeretnének? 

Jézus gyengéden eltolta magától Sátánt, és kezeit vállára helyezte:

Azt nem állítottam, hogy nem valósulhatnak meg vágyak vagy elképzelések abból, ami a szuperpozícióba kerül. De a szuperpozíció nem egyetlen lény tulajdona. Nem te vagy az egyetlen megfigyelő. A szuperpozíció megfigyelők hálózata, de hívhatjuk a Kollektív Tudatnak is. A mindenség részecskéi össze vannak fonódva: egyetlen láthatatlan hálóvá, ahol minden mindennel összefügg. Az összefonódott részecskék állapota között távolságtól független, azonnali kapcsolat van. Nincs titkos információ. Ha az egyik részecskét megfigyelik, a másik tud róla. Amit te 'anyagnak' hívsz, az nem más, mint ezen összefonódott részek kollektív megfigyelése. A részecskék nemcsak "össze vannak fonódva", hanem állandó párbeszédben, mérésben is állnak egymással. Egymást rögzítik, egymást tartják a létezésben. Ez az Univerzum egyfajta szeretet váza és ez az állandó élő vibráló kapcsolódás tartja fenn a stabil szerkezetét. Ez igazolja, hogy ami szeretve van, vagyis figyelmet kap, az létezik. A közös, kölcsönös figyelem, egy közös konszenzussá lesz, és ez az, ami fenntartja a valóságot. 

Ahhoz, hogy valóban teremthess, nem uralkodnod kell az Univerzális szőttes felett, hanem meg kell tanulnod együtt szőni a többiekkel.

Sátán egyre inkább gondolkodóba esett. 

-	Szóval a kollektivitás elől nincs rejtekhely? Nincs privát szféra? Mindent lát a te Atyád? 

-	Nem látja, hanem Ő maga az. Nincs hová menekülni az Egység elől, mert te magad is abból állsz. A gépezetben nincsenek különálló alkatrészek, csak egy folyamatos, összefüggő áramlás.

-	És ha én elvonulok a sötétbe, akkor is rajta vagyok a hálón? Nincs egy árnyékos sarok ebben az átkozott szuper-izében, ahol ne tudna rólam minden porszem?

Nincs árnyék, Sátán. Csak olyan hely van, ahol behunyod a szemed, és azt hazudod magadnak, hogy egyedül vagy. A szuperpozíciót, ha már ilyen kontextusban említetted, amúgy sem a sötétséghez hasonlítanám, hanem inkább egy tiszta fehér fényhez, amelyben minden szín (lehetőség) benne van, és a megfigyelés szűrőin bizonyos színeket enged át.

Sátán fel s alá járkálva széttárta kezeit értetlenkedve, s így szólt: 

-	Nézz körül, Jézus! Nem csak én látom így a világot. Mindenki éhes, mindenki fél, mindenki a túlélésért küzd, önző és többet akar. Ez a 'közös igazság'. Te hiába beszélsz szuperpozícióról, a kollektív akarat már rég kővé dermesztette a világot. A birodalmam szikla szilárd. Milliárdnyi elme támasztja alá ezt. Szerinted a képzelet többet ér, mint egy falat kenyér az éhező gyomornak? A te szuperpozíciód nem lakat jól senkit. Az én világomban a kenyér az kenyér, a hatalom pedig az, ha enni adsz a hűségeseknek.

-	Ez a te "közös valóságod" csak egy kölcsönös hipnózis, és a szuperpozíció végtelenje bármikor képes áttörni rajta, ha valaki nem fogadja el ezeket a közös szűrőket. A kollektív valóság akár egy közös megegyezés is lehet a sötétségben. De ha én a szuperpozícióból a fényt hívom le, a jelenlétem megváltoztatja a megfigyelési mezőt. Ha egyetlen tudat képes elég tiszta, magasabb frekvenciájú, megfigyelést bevinni a rendszerbe, mint a szeretet az képes elkezdeni feloldani a kollektív rögzültséget. Az én valóságom nem elszigetelt – az én szabadságom lehetőséget ad másoknak is, hogy lecseréljék a szűrőiket. Egyetlen éber tudat képes egy egész alvó világ álmát megváltoztatni. A te világodban a kenyér csak a félelem elnyomása. Amikor a pusztában voltam, te nem ételt kínáltál, hanem függőséget. Azt akartad, hogy változtassam a köveket kenyérré, a tudatomat rendeljem alá a testnek. 
Sátán, te az ego megtestesítője vagy. Az ego nem ismeri az univerzum mindenható szuperpozíciójának végtelen lehetőségét ezért retteg, a saját maga felszámolásától. Így mindenáron rá akarja venni a tudatot félrevezetéssel, téveszmékkel, önbecsapással, hogy miért szegje meg valaki egy tudatosan vállalt útját. A te szűrőd reaktív, ösztönökre adott válasz, birtokló, azt hiszi, hogy a megfigyelt dolog az övé, és ragaszkodó, nem hagyja, hogy a valóság visszaáramoljon a szuperpozícióba, a változásba.

Ha az, ösztönök fölé tudja helyezni valaki a tudatát, a legkritikusabb helyzetben, az azt jelenti, hogy képes egy magasabb rendű tudatossággal kapcsolódni. Ez pedig, új megfigyelésként egy olyan újabb helyzetet teremt, ami megtörhet egy mintát, egy determinisztikus sort. Az igazi erő az önuralom a tudat felett, egy olyan képesség, hogy bátor vagyok megtenni, amit előtte nem, vagy meg tudom tenni, de mégsem teszem, mert nem az a helyes út.

Sátán egyre türelmetlenebb lett. Tudni akarta lehet e bármilyen érdeke, az eddig hallottakból:

-	Jézus, most már kénytelen leszel beszélni a te szupervilágodban lévő valószínűségekről és lehetőségekről. Ugyanis nem véletlenül fordulnak inkább felém az emberek. Rám lehet számítani. Mindent elkövetek a túlélésükért. Lehet kritizálni engem, de kiszámítható vagyok. Tényleg nem értelek. Elmagyarázod, hogy ebben az intelligens hálózatban minden összefügg, és kapcsolatban van, és a megfigyelés révén egyéni és kollektív valóságok jöhetnek létre belőlük. De azt nem mondod, hogy ezek a valóságok mennyire ideálisak, és kinek jók valójában…

Jézusnak tetszett, hogy Sátán kezdett ráérezni arra, hogy jó kérdéseket tegyen fel neki.

-	Örülök az észrevételednek Sátán. A kérdésed érthető és jogos. Ahogy már említettem, a részecskék nem csak az egyik vagy a másik állapotban vannak, hanem egyszerre mindegyikben, és egy meghatározott valószínűségű amplitúdóval rendelkeznek. A szuperpozícióban lévő állapotok a lehetőségek. A valószínűségi amplitúdó pedig azt mondja meg, hogy az adott lehetőségnek mekkora a súlya vagy az esélye.
A valószínűségi amplitúdó nem a kész tény, hanem a lehetőség ígérete, az, ami kódolja ezeknek a lehetőségeknek a mértékét. Ez egy hullám, ami hordozza magában az összes kimenetel esélyét, de amint a figyelem rávetül, a hullám összeomlik, és a sok 'talán'-ból egyetlen 'van' lesz. 

Képzeld el, hogy a részecskék külön-külön csak összevissza zajonganak. De amikor egymással összefonódnak, a kollektív összekapcsolódásban, anyaggá állnak össze, és elkezdenek együtt rezegni. Olyan ez, mint egy kórus: minden énekes külön egyén, részecske, de nem mindegyiknek egyformán erőteljes a hangja. Van, aminek nagy a hangja, nagy az amplitúdója, és van, ami halk. Vagyis vannak, amelyek jobban elnyomják mások rezgéseit, így az amplitúdók meghatározzák, melyik hang mennyire hangsúlyos. A valóság nem véletlen, hanem a „leghangosabb” lehetőségek rögzülése. De ettől még létrejön egy dal hiszen egyszerre, ugyanabban a ritmusban szólalnak meg. Ez az anyaggá válás, a közös energiamező megállapodása.

–Szóval ilyen flancos matematikus a te Istened…mindent alaposan kiszámol mi? Velem mégsem számolt amikor megteremtett. Az talán titok, hogy mi alapján kódolódnak a lehetőségek mértékei, mitől lesz változó a súlya? Ez valamiféle diszkrimináció? Miféle igazság az, ami kivételt tesz, vagy hátrányba helyez??

-	A felismerésed abszolút logikus Sátán. De ez nem diszkrimináció. Az amplitúdók mértéke nem egy döntés. Ezek következetes kvalitások. Az amplitúdók nem véletlenszerűek. Ahogy a tömegnek is van mértékegysége, úgy az amplitúdó is egy leíró minőség egy állapottal kapcsolatban. Az amplitúdó mértéke több dolog hatásából áll össze: tapasztalatok, a múlt, emlékek, a karma, a tetteink következményei, a jellegzetességek, hajlam, beállítottság, a kollektív elvárások, a többi megfigyelő hatásai, érzelmi töltetek.
Ha egy részecske, vagy egy lélek ezerszer ugyanazt az utat járta be, a valószínűségi hullám „bejáratódik”. A múltbeli mérések emléke ott marad a mezőben.
A környezet, a többi megfigyelő folyamatosan „bombázza” az egyéni lehetőségeket. Ha mindenki azt hiszi, hogy a világ kegyetlen, akkor a kollektív tudat „kilapítja” azokat az amplitúdókat, amik a csodáról vagy a szabadságról szólnak.
Az amplitúdó nagyságához az érzelmi töltet is nagyban hozzájárul. Például a félelem egy nagyon sűrű, nehéz energia, ami hatalmas amplitúdót generál a negatív eseményeknek.

Sátán erre azonnal közbeszólt:

-	Az emberi bűn és félelem már annyiszor megismétlődött, hogy a „gonosz” kimenetelek amplitúdója sokkal nagyobb, mint a szenteké. 
	
-	Ez így van. De a szentek tudata, képes a "kicsi amplitúdójú", azaz a statisztikailag valószínűtlen, de elvileg lehetséges kimenetelt választani.
A Csoda nem a fizikai törvények megszegése, hanem egy rendkívül alacsony valószínűségű esemény tudatos lehívása. Ez egy kvantumugrás. Azt hiszed, Sátán, hogy a világod falai kőből vannak és mozdíthatatlanok. De nézd meg az embert! Nemcsak félelem és bűn jellemzi. Nézd meg a képzeletét! Olyan lehetőségeket hívott életre a puszta gondolatával, amiknek a te statisztikáidban helyük sem volt soha. A felfedezéseik, technikai vívmányaik, a saját emberi fizikai és szellemi korlátjaiknak az állandó megdöntése, a fejlődésük mind a képzeletüknek, feltételezéseiknek köszönhetik. Az óceánok mélységeitől a galaxisok megismeréséig, a mikroszkópok, a szuperszonikus távcsöveiken át, mindenféle technikai vívmányaiktól kezdve egészen a mesterséges intelligenciáig…A fizika, kémia, biológiai felfedezéseik először mind feltételezések voltak. Minden egyes felfedezés még inkább inspirálta a képzeletüket, melyek már nemcsak a tudományukra hatott, hanem a művészetükre, kultúrájukra, gondolkodásmódjukra, társadalmi berendezkedéseikre, szabályaikra… Mindent át írt az, hogy mertek új lehetőséget választani. Az álmuk, ha akarják erősebb tud lenni a te börtönödnél. Te a múltat őrzöd, de a Tudat, a jövőt álmodja.
Te, mint Ego, a statisztika rabja vagy. Te a múltbeli tapasztalatok, amplitúdók alapján működsz, ezért számodra a jövő kiszámítható és sötét. Az Ego alapvetése, hogy mindenből kevés van: kevés az idő, kevés az energia, kevés a kenyér. Emiatt a szuperpozíciót mindig a "hiány" állapotára omlasztja össze. Te Sátán hamis méréseket végzel. A te belső hangod azt súgja: Mérd meg a valóságot az érzékszerveiddel, és látni fogod, hogy éhezel! Ezért mondtam ellent neked a pusztában. Emlékszel mit mondtam?: „Nemcsak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, amely Isten szájából származik.”

-	Persze hogy emlékszem. Erre az IGE-re sajnos elég sokszor hallottalak hivatkozni… Csak azt ne mond, hogy most is ezzel jössz elő!!! ... Ó neee…már látom az arckifejezéseden… Szóval, akkor mégiscsak van egy szuperkoordinátora ennek a majdnem bármit teljesítő Szuperizének? Sejthettem volna …Úgy érzem most jön az apróbetűs rész …Most fogok majd rájönni hol itt az átverés, és mi az, amit nem igazán szeretsz kiemelni és hangsúlyozni az igazságaid közt….

Jézus nem várt más választ Sátántól. Tudta, hogy hatalmas ellenállásba ütközik majd, ha beszél vele, főleg, ha az Igét hozza szóba.

-	Ha titkaim lennének Sátán, nem jöttem volna ide hozzád. Az illúzióid alól akarlak felszabadítani. Azt akarom, hogy megismerd a folyamatokat, hogy felismerd benne Önmagad, hogy aztán az ajánlataimra adott válaszod már ne csak reakciók legyenek. Most nem fogok az Igére hivatkozni, csak elmondom mit jelent. Ne aggódj, nem fogsz tőle sisteregni, mint a szenteltvíztől.

-	Ajánlom is Jézus… szóval … mit tartogatsz a számomra? Mi az, amit annyira tudnom kellene?

-	Rendben Sátán. Akkor most elmondom neked, mit jelent az IGE, amire én számtalanszor hivatkoztam. Nem egy parancs, hanem egy olyan állapot amikor a szándék és a lehetőség egyszerre lélegzik. Ha a belső szándékod, a megfigyelésed, az univerzális lehetőséggel, Isten akaratával találkozik akkor a két hullám felerősíti egymást. Az Ige egy közös ritmus. A teremtő mozdulatot, az aktust reprezentálja. 

Sátán ismét felbőszült.

-	Biztos nekem ment el a józan eszem, hogy végig hallgattam ezt a sok töltelék szöveget, mint egy naiv ostoba fajankó…Azért végül csak előhozakodtál Isten akaratával… ahogy sejtettem… Én balga meg azt hittem valami értelmes vége lesz ennek az egésznek…

-	Ne pánikolj Sátán. Elvesztetted az önkontrollod, és emiatt nem figyelsz elég jól.  Az Isten akarata kifejezés téged mindig kihoz a sodrodból.  De hidd el nincs miért. Kifejtem jobban.  Az IGE nem csak Isten, az Univerzum akarata, hanem a tudat, a részecske szándéka is. A kettő közös együttműködése. A szabad akarat és az predesztináció együtt válik igazzá, bármilyen paradoxon is ez. Elmagyarázom és a végére minden, amit elmondtam összeáll majd.

Korábban beszéltem már neked a valószínűségi amplitúdóról, hogy a mértéke határozza meg mennyi esély van rá, hogy a fizikai valóságban megjelenjen egy lehetőség végeredményként. De ennek a valószínűségi amplitúdónak nemcsak mértéke van, hanem iránya is. Ez a fázis, ami az egyéni szándék és az univerzális lehetőség áramlásának időbeli egybeesése. Vagyis a részecskék, energiamezők kölcsönhatásainak időzítése. Ilyenkor a részecskék állapotai összeadódnak, és vagy felerősítik, vagy kioltják egymást.

Ha a belső szándékod, a megfigyelésed fázisban van az univerzum lehetőségével Isten akaratával, akkor a két hullám felerősíti egymást és az intenzitás hirtelen a maximumra ugrik. 

Ám hiába óriási az amplitúdó, vagyis óriási a szándék és az energia, ha a fázis elcsúszott, rossz az időzítés, akkor a találkozáskor a hullámok kiolthatják egymást. Így a végeredmény nulla lesz.

Így az IGE, az az állapot amikor a te szándékod nem csak egy üres rezgés, hanem pontosan beleilleszkedik az Univerzum lüktetésébe, és a közös teremtés pillanatává válik. Olyan állapot, ahol a belső "Ige" a szándék és a külső "Ige" az univerzális törvény, elrendeltetés együtt rezeg, és egy ritmust alkotnak, hogy az anyagon áthaladva formálják azt. De ha a környezet megzavarja az egyik rendszert, a fázis véletlenszerűen megváltozik. Ha nincs meg a közös fázis az Univerzummal, a szándékod csak zaj. De ha koherensé válsz vele, a szavad teremtő erővé válik.

Így az Ige a belső szándék és az Isteni akarat egysége… egyfajta elhívás.

Sátán karba tett kézzel állt, hunyorogva bambán maga elé bámulva…

-	Tegyük fel, hogy elhiszem. De… Ebben a te képletedben van valami, amit még mindig nem részleteztél … valami még mindig nem tiszta Jézus! Mi a franc akkor az Isteni akarat, vagy az Univerzum lehetősége ahogy még emlegetted????

-	Sejtettem, hogy gyorsan a lényegre térsz. 

-	Ismersz. Még szép, hogy tudni akarom miféle, kiféle, az, akivel együtt kéne működnöm. Nem állok le akármivel megállapodásokat kötni.

-	Isten akarata a Mindenség összes mérésének és szándékának az a pontja, ahol a legnagyobb az Egység. Az Isten akarata az összesített kollektív megfigyelés hatásai, következményei egy csomópontba sűrűsödve. A szuperpozíció végtelen tengerében az a pont, ahol az összefüggések, a karma, a fizikai törvények, a szeretet összeérnek. Ez nem parancs, hanem egy vonzás. A fizikai törvények is egyfajta konszenzus, amiben minden működni képes.

Az Isten akarata nem egy különálló hang, hanem a létezés összes részecskéjének és megfigyelőjének összeadódott rezgése. Amikor a szándékok milliárdjai egy irányba mutatnak, például az élet fenntartása felé, ott az amplitúdó hatalmassá válik. Ez az elhívás: a rendszer egésze abba az irányba húz. Nem azért kell arra menned, mert büntetnek, hanem mert ott a legnagyobb a fény, a valószínűség. 

Isten akarata a legnagyobb valószínűségű kimenetel, amit a kollektív megfigyelés már "kivájt" a téridőben. Azért olyan stabil, mert a környezet, a rengeteg más részecske és megfigyelő folyamatosan leméri az adott dolgot, és csak a legstabilabb állapotokat engedi fennmaradni.

-	Jézus! Szabadság ez? Hiába használod a szabad akaratot a megfigyelés pillanatában, ha minden más tényező, más néven az Isteni akarat ezt befolyásolja, módosítja. Ezek alapján minden elrendeltetett, mert a múltbéli mérések, a karma, a szokások, az ösztönök, már rögzítették az amplitúdókat. Az esélyek elcsaltak, az ember, és minden más is csak egy gép.

-	A szabad akarat nem az, hogy bármit megtehetsz a semmiből, hanem az, hogy nem kell megtenned, amit nem akarsz a tapasztalataid alapján. 

Amikor a zenész improvizál egy jazz-zenekarban, szabadon játszik, de ha nem tartja be az alapharmóniát, a determinációt, akkor nem zene lesz, amit alkot, hanem zaj. A szabadság a ritmusban van, nem a ritmuson kívül.
Sátán, te azt hiszed, hogy a determinizmus börtönében vagy, és te vagy a börtönőr az ego-kontroll. De nézd a gitárhúrt: le van fogva két végén, fix pontokon, mint elrendeltetés. Ha csak rángatod, hamis hangot ad. De ha a megfelelő ponton és ritmusban érinted meg, az egész hangszer vele rezonál. Az Ige az az érintés, ahol a te akaratod és az Isten kottája eggyé válik. Itt már nem kérdés, ki döntött, mert a mozdulat és a törvény egy. 

-	Próbáld ki kérlek milyen együttműködni az univerzummal. – szólt Jézus, és felemelte jobb kezét, tenyerét előre nyújtva egy balról jobbra irányuló félköríves mozdulatot tett, s mint egy varázslatra, megjelent előtte egy hinta. A hintára mutatott majd azt mondta:

-Felülnél rá kérlek?

Sátán összeráncolt szemmel ránézett. Komoly kételyei voltak Jézus állapota felől. Nem elég, hogy idejött hozzá dumcsizni, meg megváltást kínálni neki, elmagyarázott neki valami maga által beképzelt szuperpozíciós elméletet az apjával kapcsolatban, most meg hintázni is akar vele… Sátán rádöbbent, hogy valószínűleg egy félbolonddal diskurál, és csak az idejét vesztegeti. Nem akarta tovább magát megalázni, hogy továbbra is komolyan veszi. Így legyintett egyet, hátat fordított Jézusnak, majd ennyit szólt: 

- Tudod mit? Tartsd meg a bölcseleteid… - és faképnél hagyta.

Jézus egy jó ideig nézte őt, ahogy elsétál, majd utána kiabált torkaszakadtából:

-	Ez a te bajod Sátán. Gyáva vagy. Ez csak egy hinta. Számodra még egy hinta is probléma. Nézz magadra. Miért nem engeded el magad egy kicsit? Mi történhet? Legfeljebb eldicsekszel majd vele, hogy a szolgálatodba állítottál, és meghintáztattalak a parancsodra.

Sátán erre megállt. Ez igazán megtetszett neki. Arra gondolt az emberek még inkább engedelmeskednek majd neki, ha megtudják, hogy még Jézus is alávetette magát akaratának.

-	Nyugi. Csak kíváncsi voltam elég kitartó vagy e a szándékaid mellett. – kiabálta vissza Sátán hetykén, és visszabattyogott.

Amint a hintához ért, és ránézett, megkérdezte Jézust:

-	Biztosan ezt akarod, hogy tegyem? Sátán hintában? Elég röhejes lesz.

-	Minden nézőpont kérdése. Szerintem nem röhejes, inkább formabontó. Legyen ez a te lázadásod a szokásos minták ellen.

-	Hát jó -szólt- és beleült a hintába, miközben zavartan körbenézett mintha csak azt keresné nem e röhögi ki valaki.

- Tökéletes. Remélem kényelmes. -mondta Jézus- A Hinta, amiben ülsz, tegyük fel a szuperpozíció. A hinta akkor is ott van, ha te épp nem ülsz bele. A hinta nyugalmi állapota, tartalmazza a mozgás lehetőségét, de az Ige, a rezonancia, ad neki értelmet és formát.

Ezután Jézus belökte a hintát egy nagy lendülettel, majd folytatta:

A Lökés a belső szándék. Gondold azt, hogy te vagy az, aki az erőt fejt ki, aki meglököd a hintát, egy bizonyos amplitúdóval. Ha akkor lököd meg a hintát, amikor az épp a legmagasabb ponton van és elindulna visszafelé, akkor a hinta egyre magasabbra megy. Ilyenkor vagy fázisban a rendszerrel. Na???? Milyen? Milyen érzés a rendszerrel együttműködni?

Sátán meg sem tudott szólalni. Számtalan érzelem tört fel belőle. A meglepettségét, boldogságát alig bírta leplezni, hogy ebben az állandó mozgó rendszerben ennyire felszabadult. Érezte, ahogy az univerzális törvények áthatják a testét, és egy olyan különleges élményt érzett, amit még soha. A gravitációs erő, centrifugális erő, légellenállás, kötélerők mind kifejtették hatásukat, amitől ez az állapot ennyire felemelővé vált.

Nem is tudta visszafogna magát tovább, el is felejtette hirtelen, hogy ő valójában Sátán. Először érezte magát ellazultnak a tehetetlenségi erőben, és ettől szinte extázisba került. Önfeledten, hosszúra nyúlt vigyorral, kirobbanó lelkesedéssel, örömujjongva válaszolt Jézusnak:

-Eeeezz marha jó. Imádoooom. Kimondhatatlanul fenségeees. Juhuuuu. Gyerünk Jézus. Lökj. Még jobban. Mééééég….

Jézus szorgalmasan lökte, hagyta, hogy Sátán tapasztalja a közös rezonancia szépségét, könnyűségét.  Ahogy elnézte, olyan volt, mint egy gyermek. Jézus szívében, örömöt és meghatottságot érzett, akármilyen is volt Sátán. Látta rajta, hogy most minden szorongást, ragaszkodását, kötöttséget félretett, és hagyta, hogy azt tegyenek vele, amit akarnak, és tehetetlenül, kiszolgáltatottan lengett fel s alá abban az egyszerű játékszerben. Egy idő után azonban azt mondta:

-	Sátán, az Isteni akarat azok a fizikai törvények, erők, amelyek a hintára és rád hatnak és amitől ennyire élvezed ezt a közös rezonanciát. Ebben még a levegő molekulái is részt vesznek. Érzed? Nem én löklek, te hajtod a hintát. Te találtál bele az Ige ritmusába. Ez az elhívás: amikor a szándékod nem harcol a Mindenség lüktetése ellen, hanem eggyé válik vele. Ezt nevezed te kényszernek, mert még mindig azt hiszed, külön létezel a rendszertől.

Miután Jézus eleget hagyta hintázni Sátánt, elkezdte szándékosan rossz ütemben meglökni a hintát, ami végül elvesztette a lendületét, és végül megállt. 

Ha rosszkor lököd meg a hintát, vagyis a lehetőséget, szembe mész a hinta mozgásával, és kioltod az energiáját. A szándékod és az Univerzális lehetőség nem lesz közös ritmusban, így a hinta megáll, ezért nem lesz eredmény. A megfigyelés ereje, hogy mikor lökőd meg, ott a legnagyobb, ahol a belső szándék és az univerzális lehetőség találkozik. Amikor érzed a világ ütemét, és abba a pontba fókuszálod a szándékodat, ahol a lehetőség épp megnyílik. - Érted már Sátán? -kérdezte Jézus- Ez az Isteni akarat és a szándék találkozása. A hinta adja a keretet, törvényszerűségekkel, de a lökés, a szándék fázisa határozza meg, hogy az égig érsz-e, vagy lezuhansz. De ha egyszer van kedved, próbáld ki a szörfözést. Az óceán hullámai ezt még jobban szemléltetik.

-	Jézus, te mindig mindenben a szuperpozíciót látod? Ez az agyadra fog menni...

Az Óceán az Univerzális lehetőségek mezeje, a kvantummező. Tele van hullámokkal, amelyek minden irányba mozognak. Ez egy összetartozó állapot: minden lehetőség benne van a vízben, de még semmi sem történt meg fixen. A hullám, a fázis, a ritmus, a víz lüktetése. A hullám bárhová elérhet. A szörfös a szándék, a megfigyelő megtestesítője, aki a deszkán vár, és aki a szabad akarat jelképe. Ő választja ki a hullámot. 

Mielőtt ráállnál, az óceán felszínén több púposodás is látszik, több irányból. Ezek a valószínűségi amplitúdók. Az amplitúdó a hullám ereje és magassága. A nagy amplitúdó az a lehetőség, amiben a legtöbb energia és szándék sűrűsödik össze. Amikor ránézel az óceánra, érzed, hogy melyik hullámban van benne a potenciál, és eldöntöd, hogy melyikre evezel rá. Ilyenkor az amplitúdóból tény lesz, és ahol nagyobb volt az amplitúdó, ott valószínűbb, hogy sikerül meglovagolnod a hullámot ...

De ahhoz, hogy meglovagold a hullámot, nem elég ott lenni. Ha akkor vágsz bele, amikor a hullám már elhaladt, vagy még oda sem ért, egyszerűen elmerülsz. Hiába hatalmas egy hullám, a nagy amplitúdó, ha nem vagy vele ritmusban nem történik semmi. A szándékodnak, az evezésed tempójának fázisban, ritmusban kell lennie a víz mozgásával. Összhangban pedig akkor leszel vele, amikor a saját mozgásod és az óceán ereje eggyé válik, és fennmaradsz a hullámon, vagyis együttműködsz az univerzum adott lehetőségével.

Az óceánban kismillió hullám van. De abban a pillanatban, hogy te ráállsz egyre, számodra az az egy hullám válik valósággá. A szándékoddal kiemelted a végtelen lehetőségek közül azt a konkrét eseményt. A hullám nem különül el az óceántól, az maga az óceán mozgása. A rengeteg apró hatás összeadódik egyetlen, irányított energiává, mint Isteni akarat. Ha elkapja a ritmust, az óceán ereje az övé lesz. Ezt jelenti az Ige: nem te vagy az erő, de te vagy az, aki a szándékoddal irányt adsz neki azáltal, hogy eggyé válsz vele. Az Ige az a pillanat, amikor a szörfös nem harcol a vízzel, hanem átveszi annak ritmusát.

Sátán fogta a fejét:

-	Ez annyira kaotikusnak tűnik. Ha ez valóban igaz, akkor már értem miért stresszelek annyit, és miért akarok mindent kontroll alatt tartani. Nem lehet előre kiszámítani, hogy ebben a te állítólagos rendszeredben kivel mi fog történni? Minden sokkal egyszerűbb lenne.

-	Nem igazán. De van, hogy a részecskék lehetnek állandóan, és örökké fixek, azaz biztosan kiszámítható állapotúak, és van, hogy nem. Amikor egy rendszer, mint az emberi DNS, a test felépítése, fizikai törvényszerűségek, stb… milliárdnyi mérésen és kölcsönhatáson megy keresztül az évmilliók alatt, a "szuperpozíciók" összeomlanak egyetlen, rendkívül stabil állapotba. Vagyis a környezetükkel való folyamatos kölcsönhatás "kényszeríti" őket egy meghatározott állapotba. A világot a folyamatos dekoherencia tartja fenn, a mérések milliárdjai, amik a részecskék végtelen lehetőségéből egy állandó közös konszenzust hoznak létre, stabil vázat adva a valóságnak.

De erről eszembe jutott valami.

Nézd Sátán. Ezek Tarot kártyák. Ezekről sokan azt hiszik jóslásra alkalmasak, pedig erről szó sincs. Inkább iránymutatók. Az egész szerkezetét, felépítését, jelképrendszerét nagyon tudatos döntések, tapasztalatok alapján alakították ki, hosszú évek során, hogy a különböző emberi archetípusokon keresztül, az emberi lélek útját, a spirituális fejlődést, és az élet nagyobb ciklusait és fordulópontjait szimbolizálva segítse, aki hozzá fordul. Amíg a kártyák lefelé fordítva vannak az asztalon, azok a "tiszta potenciál" állapotában pihennek. A tarot kivetésekor, amíg nem húzod ki a kártyát, fennáll a szuperpozíció, ám amikor felteszel egy kérdést, a kérdésed egyfajta "mérést" indít el a tudatalattidban minden létező információt, tapasztalatot, hatást összegyűjtve igénybe véve ehhez, hogy lemérje az összes kérdéssel kapcsolatos dolgot, így a kártyák közül a rendszer a számodra releváns információt, választ fogja "kidobni". Ez nem jövendőmondás, hanem állapotfelmérés. A Tarot nem azt mondja meg, mi fog történni, hanem azt, hogy a jelen pillanat szuperpozíciójában melyik iránynak van a legnagyobb valószínűségi intenzitása. Így már a kérdésfeltevés és a kártya kihúzása elött összeomlasztja a hullámfüggvényt a megfelelő lapra. Nincs minden eleve elrendelve, hiszen a tudat megfigyelései, döntései, a kvantum összefonódás, a kollektíva megfigyelései, és a váratlan események a tarot által jelzett irányt bármikor megváltoztathatják. Így bár a tarot kártyák előre jelezhetnek az életünk területein különböző irányokat, de nem végeredményeket.

A tarot igazából egy olyan meditációs eszköz, amelynél egy témát te idézel meg a kérdéseddel, és a kapott válaszok megfejtése egy meditatív folyamattá, feladattá válik. A feltett kérdésed és a kapott válaszok jelképei között húzódó párhuzamokat, elkezded megkeresni. És itt jön a nagy kérdés. Te magyarázod-e bele a jelképeket a kérdésed témájába, vagy a lapok valóban a kérdéshez idomuló jelképek-e. Az igazság az, hogy mindkettő lehetséges. De akkor miért van értelme? Bármi is az oka, a jelképek és a kérdésed témájának összevetésével, foglalkozol a feltett kérdéssel, így a kártyák, valamint a rajtuk lévő jelképek amolyan feloldókulcsok lesznek, amelyek segítik a tudatod, tudatalattid rávezetni egy megoldásra, döntésre, útra, felismerésre. 

Ráadásul a képeknek is van rezgése. A tudatalatti pedig képekkel kommunikál, archetipikus képekkel gondolkodik. A Tarot lapjai nem csak rajzok, hanem információs csomagok. Amikor ránézel egy lapra, a tudatod "dekódolja" a szimbólumot, és kártya segít a tudatodnak "lemérni" a saját belső állapotodat, amit verbálisan talán nem is tudnál megfogalmazni. 

Látod ezt a képet, Sátán? Ez te vagy. Ez az Ördög lapja. De nem a hatalmadat ábrázolja, hanem a rabságodat. Azt hiszed, te láncoltad le az embereket, de nézd meg jobban: a lánc rajtad is ott van. Te vagy a saját vágyaid, a saját uralmad és a saját félelmeid foglya. Az ördög lapja a túlzó ragaszkodást és a függőséget, belső kötöttséget jelenti, hogy rabja egy illúziónak, dühnek, vágynak, korlátozó, toxikus hiedelemnek, kapcsolatnak. De ha megnézed a kártya klasszikus ábrázolását, láthatod, hogy az Ördög trónjához láncolt alakok nyakán a lánc laza. Bármikor leemelhetnék, mégis ott maradnak. Az Ördög lapja a szuperpozíció beszűkülése: amikor a végtelen lehetőségek helyett csak azt az egyet látod, amihez görcsösen ragaszkodsz.

-	Annyira unom, hogy mindig rossz színben vagyok feltüntetve… -mondta Sátán csalódottan.

-	Vedd le a láncot magadról Sátán.  Használd a képzeleted, törd meg a szokások mintáit. Bízz benne, hogy ha valamit kellő amplitúdóval szeretnél, akkor az létrejöhet a képzeletedből. 

-	Szóval, azt állítod, hogy ha én például elképzelem, hogy majd erről a jelenlegi találkozásunkról, beszélgetésünkről ír valaki egy könyvet, akkor az megvalósulhat? 

-	Igen. Fennáll az esélye. Bár a valószínűségi amplitúdója ennek az elképzelésnek elég kicsi, mivel nem egy mintakövető történet lenne az, hogy én eljönnék hozzád, és kvantumfizikai ismereteken keresztül mutatnám be a spiritualitás jelentőségeit, és extraként még megváltást is kínálnék neked.

-	Jó…De ha létrejönne egy ilyen könyv, akkor az azt jelentené, hogy most az olvasó tudata is itt van velünk, mert épp a rólunk szóló sorokat olvassa? Bele kerülne a könyvbe?

-	Igen. Ha ez létrejönne, akkor most az olvasó és az író tudata is itt van velünk. Ez jól érzékeltetné, hogy mindig van, aki megfigyel. Ha megvalósulna a könyv, akkor az íróval, az olvasóval, és velünk is egy láthatatlan információcsere lenne, és közös rezonanciában lennénk. Ha megtudnánk, hogy itt van e velünk az olvasó, akkor az bizonyíték lenne rá, hogy a könyv megíródott.

Ki akarod próbálni? Meg akarod tudni? – kérdezte Jézus. 

-	Naná. Próbáljuk - felelte Sátán lelkesen, és teljes izgatottsággal. – De hogy fogjuk kideríteni, hogy itt van-e?

-	Üzenjünk az olvasónak az írón keresztül, hogy fújjon egy nagyot a könyv lapjaira, majd írjon két opciót számára, mint a feleletválasztós könyveknél, hogy megfújta-e a lapot vagy sem. Ha az igent választja, kap egy feladatot, és megkérjük, hogy próbálja meg, a tudatával, a gondolatai, érzelmei, saját rezgése által elküldeni nekünk a választ. Ha a nem fújja meg a könyvet, attól még ugyanúgy létezhet a könyv, csak mi nem fogjuk megtudni. Azonban mielőtt megfújná, mindkét lehetőség fennállna, de amint elolvassa a kérésünk, döntést hoz, a tudatával beavatkozik a történetbe, módosítva azt. Az olvasó agyában lejátszódó elektromos impulzusok, a megértés folyamata, elméletileg visszahatnak a forrásra.

-	De Jézus. Mi értelme a fújásnak? Nem lenne elég, ha csak azt üzennénk az olvasónak, hogy oldjon meg egy feladatot és a választ próbálja elküldeni a tudata által?

-	A fújás egyfajta rítus lenne, ami a kapcsolatot visszaigazolná. Ha az olvasó tüdejéből kiáramló levegőmolekulák, amelyek már kölcsönhatásban kerültek az olvasó tüdőjével, és a fújás után a könyv molekuláival találkoztak, összefonódtak, és interakcióba kerültek egymással, igazolná, hogy a könyv létezik, mert az író leírta, amit akartunk, tehát a tudatunk hatott rá. Amikor ezt olvassa az olvasó, rájön majd, sikerült a kísérlet mert olvassa a könyvet. Mi pedig onnan tudjuk, hogy az olvasó velünk van, hogy a világunkba visszahat a feladat megoldása, amit elküld nekünk a tudata által... Persze csak ha azt választja, hogy ráfúj a könyvre.

A döntése függeni fog a kedvétől, a játékossági hajlamától, amelyet a múlt tapasztalatai és a jelleme alakított ki, de függeni fog a környezet hatásaitól is, hogy megfújja e vagy sem. Gondolj bele, ha például egy irodában dolgozik és ott vannak a munkatársai, akik láthatják olvasás közben, akkor nem biztos, hogy olyan bátran egy könyvet fog fújdogálna elöttük… még azt hinnék megőrült. Persze úgy is dönthet, hogy színlel, és úgy tesz mintha csak ételmorzsát fújna le róla. 

-	De hogy fogjuk megmondani az írónak, hogy írja be a kérésünket a könyvébe?

-	Sátán te vagy az ego. Az ego minden emberi lény része. Kvantum összefonódásban vagy bárkivel. Szóval csak válassz valakit, és képzeld el, hogy ő írja meg a könyvet a kérésünkkel.

-	Te meg az Isteni akarat megtestesítője vagy, úgyhogy neked ez jobban megy.

-	Tudod mit? Csináljuk együtt.

-	Ok. Csináljuk. De kit válasszunk? 

-	A javaslatom: olyan legyen, aki szokott írni. Mert aki sosem ír annál elég kicsi az esély, hogy majd nekiáll. Nem árt, ha nyitott gondolkodású és befogadó a tudata erre a történetre, jó, ha érdekli a kvantumfizika, és ne legyen egy ismert személyiség, mert akkor a tudata jobban bombázva van külső hatásokkal, elvárásokkal, és az üzenetünk nehezebben ér célba.

-	Hogy találunk ilyet Jézus?

-	Nézd…találtam valakit. Mit szólsz ehhez a nőhöz? 

-	De hát ez egy buddhista. 

-	És?

-	Most komolyan azt akarod mondani, hogy egy buddhista írjon könyvet rólunk... Jézusról és Sátánról? Hol lesz az hiteles??? Ráadásul biztos nem mi ketten leszünk azok, akikkel foglalkozni akar, főleg nem könyvet írni rólunk. Ez totál őrültség.

-	Csak próbáljuk meg. Ez a nő szokott meditálni, ami által rá tud kapcsolódni a mindenség energiáira, és talán könnyebben eljuttathatjuk az üzenetünket hozzá.

Sátán a homlokára csapott, és azt mondta:

-	Nem hiszem el, hogy ezt csinálom. Elment az eszed Jézus! Nem tudom, milyen tudatmódosítót kaptál a te Istenedtől, de ma elég fura vagy.

-	Tudsz jobbat vagy nem? Most beérjük ezzel. Csukd le a szemed képzeld el az írót, hogy megírja a könyvet, és azt is, hogy az üzenetünket beleírja az olvasónak.

          Jézus és Sátán pár perces meditálás után: 

- Kész vagyok.

- Én is.

Kedves Olvasó! Ha Sátán és az én képzeletem életre hívta ezt a könyvet egy írón keresztül, és te épp ezt olvasod akkor Jézus és Sátán arra kér fújd meg a könyv lapjait. Ha megfújtad, válaszd az 1.-es opciót, ha nem fújtad meg, válaszd a 2-es opciót.

                                                        1.opció:

Kedves olvasó! 

Jézus és Sátán nagyon örül, hogy úgy döntöttél, megpróbálsz visszajelezni nekik. Ahhoz, hogy a közös rezonancia létrejöjjön, kövesd pontosan az alábbi matematikai rítust, majd a végeredményt koncentráción keresztül próbáld meg továbbítani nekik.
1.	Gondolj egy olyan háromjegyű számra, amelyiknél az összes számjegy különböző. 
2.	Most fordítsd meg a számot, úgy, hogy az utolsó számjegy legyen elöl, az első pedig hátul.
3.	Most az eredeti számod és a megfordított számot vond ki egymásból úgy, hogy a nagyobbikból vond ki a kisebbiket. / Ha az eredményed csak kétjegyű szám, tegyél elé egy nullát /
4.	Az eredményt megint fordítsd meg, ahogy az előzőnél is, hogy az utolsó számjegy legyen elöl, az első pedig hátul.
5.	Végül ezt a két utolsó számot add össze.
Egy erős szélfuvallat megannyi falevelet sodort feléjük, ezért Sátán és Jézus kinyitották a szemüket, és abbahagyták a meditatív üzenetküldést, Sátán felkiáltott: 
-Mi ez Jézus? Eddig ez nem volt itt? Hogy kerül ez ide? 
A szemük elött a homokban ott hevert egy levélboríték. 
-	Kinyissam? – kérdezte Sátán
-	Persze. Talán nekünk jött.

Sátán körmeivel könnyedén felszakította a borítékot, és egy papírfecni hullott ki belőle. Jézus felvette, majd mindketten csodálkozva fölé hajoltak. A papírfecnin mindössze ennyi szerepelt: 1089

                                             2. opció

        Kedves olvasó! 

Kérlek ugorj az 1.-es opcióhoz, mert ez Isten akarata.


                                                                  ***
Sátán teljesen megdöbbent. A cetlit kitépte Jézus kezéből és még közelebb emelte a szeméhez. Aztán megnézte távolabbról is, többször körbe forgatta, és még a napfény felé is feltartotta, hogy alaposan szemügyre vehesse, pedig az ilyesmi kimondottan távol áll tőle. Legszívesebben sikítva üvöltötte volna, ijedten a cetlit földre dobva, remegve mutogatva rá, hogy: SÁTÁNIZMUS!  -de még ezt sem tehette- mert ő maga volt a Sátán. Félelem töltötte el, hogy egy ilyen rendszer uralkodik rajta. Lesújtó volt számára, hogy Jézusnak igaza volt. A matematika rituáléjának ez a szeánsza, ráébresztette, hogy egy óriási hatalom irányítása alatt áll. Rájött, hogy egy egyetemes, absztrakt leíró nyelvel kommunikál ez a hatalom, amely precíz szimbólumrendszerrel, számokkal, műveleti jelekkel, változókkal, modellezi a valóság struktúráit, összefüggéseit és a természet törvényeit. Arra gondolt matematikusnak kellene lennie, ha szembe akar szállni ezzel az erővel, hogy lehallgassa a rendszert.
Eddig azt hitte, hogy Isten az ellenfele, aki egy másik oldalt képvisel, és akit majd egyszer a saját érveivel, módszereivel megdönthet, és esélye lenne győzni felette. De most, soha semmit nem kívánt jobban, mint, hogy visszakapja azt az Istent, akiről eddig azt gondolta, az ellenfele. Úgy érezte, hogy ez ellen a szuperpozíció által vezérelt intelligens rendszer ellen tehetetlen, és állandóan ki lesz téve mások figyelmének, hatásainak, következményeinek, és nem fog tudni teljes uralmat gyakorolni sem önmaga sem mások felett. Mérhetetlen düh keletkezett benne tehetetlensége miatt. Most még arra is képtelen volt, hogy ezt kiadja magából, és elragadja egy szélsőséges indulat. Összerogyva ült a földön, mélyen hallgatott, és rettegett … féltette azt, akit önmagának gondolt, akire büszke volt, akiben hitt. Megkérdőjelezte saját létezését, jelentőségét, hatalmát. Úgy omlott össze az illúzióiból felépített kártyavára, hogy azok ólomsúlyként nyomták össze azt, ami ő volt…az Ego-t.

Jézus azonnal észrevette Sátán szótlanságát:

-	Minden rendben Sátán? Hiszen Sikerült a kísérlet. -szólt lelkesítően. 

-	Sikerült…-válaszolt teljes lehangoltsággal. Az is sikerült, hogy rájöjjek a jelenéktelenségemre.

-	Emlékezz rá Sátán. Te vagy az EGO.

-	Hát pont ez az. Az EGO csak egy szolga. 

Jézus látta, hogy Sátán világa leomlott és maga alá temette. Szinte fuldokolt az illúzióiban, és a büszkesége sem volt már ott neki úszógumiként, hogy kimentse, mert hatalmas lyuk tátongott rajta.

-	Jól figyelj most Sátán -kezdte el Jézus- Te nem szolga vagy, hanem Isten kivételes eszköze. De elfelejtetted. Te vagy az, aki uralod az emberi életösztönt, a fajfenntartást, aki megvédi az egyént, védelmi mechanizmusokat létrehozva. Te vagy az ember realitásérzékének megőrzője, a logikus gondolkodás őre, az éntudat kialakítója, aki segít a célok elérésben, a vágyak és a lehetőségek közti egyensúly megteremtésében. A múltbeli tapasztalatokra építve alakítja ki a jelenbeli reakcióinkat. Csak rajtad keresztül tanulhat az ember, a karmákon, a múlt tapasztalatain keresztül. Te vagy az, aki végig kíséred az emberi lelket a földi életei során, hogy fejlődhessen, tanulhasson, mint egy tanösvényen, felemelve őket, egy magasabb rezgésbe, majd te tudod az embert próbára is tenni hogy alkalmasak-e a továbblépésre, s ha kell képes vagy fokozatosan háttérbe szorítani magad. Ezt mind elfelejtetted Sátán. Bár még benned van a tudattalan működés azzal kapcsolatban, hogy az embert védd, és segítsd, de mindezt túlműködve teszed. A működésed egyensúlya megborult. A félelmek, a düh, bosszú, irigység, mohóság irányít, mert ezekkel azt hiszed gyorsabban célt érsz, és elkerülheted a problémákat. De amint látod a szuperpozíció, és a kollektív tudat, működése miatt, nem egyedül minden a te felelősséged. A történések sokszor kiszámíthatatlanok, és neked ebben kell megfelelned, helytállnod, ami nehéz Sátán.  A kollektív megfigyelés nem börtön, hanem az összhang, a közös ritmus megtalálása. Hiába akarnád a követ arannyá változtatni pusztán mohóságból, a szándék szétforgácsolódna a Mindenség ellenállásán. Nem azért nem sikerülne, mert nem lenne hozzá hatalmad, hanem mert a szándék nem kapcsolódna az Egészhez. Érted már? A szereped több mint gondolod. Az emberek egy mitológiai lénnyé formáltak kultúráikban, hogy magukon kívülre helyezzék a felelősségüket, mintha minden kísértés, csábítás egy külső lénytől származna. De meg kell értened, te nem vagy alapvetően gonosz. Amikor megfelelően működsz, képes vagy elviselni azt is, ha szükséges, hogy az ember a tudatával, uralkodjon feletted, és azt is, hogy a kollektív tudat, Isten akarata érvényesüljön a szándékod ellenében. 

Sátán, Jézus beszédét hallgatva, minden egyes mondat után úgy érezte, mintha egy hosszú ideig öntözetlen fa lenne, akit most valaki locsolni kezdett volna… Szinte szivacsként szívta be Jézus gyógyító szavait. Érezte ahogy táplálja, és növekedik saját értékének felismerésétől. 

Jézus látta, hogy Sátán figyelme élénkebbé vált, így folytatta:

-	Látod itt ezt a hatalmas fát? Hogy tetszik?

Sátán kissé megrándított a vállát, és csak annyit felelt: 

-	Most nem tud érdekelni. Ez csak egy fa.

Nézd meg közelebbről. A fák csodálatosak. Olyanok, mint a világmindenség. Az eget és a földet egy tengelyen kötik össze. A gyökerek, a sötétben, a föld alatt kapaszkodnak. Ez a tartomány, ahol a valószínűségi amplitúdók gyökereznek. Itt dől el, mennyi tápanyagot, energiát, tapasztalást tud felvenni a létezés, a kollektív múltból.

A gyökerek az ösztönök, a tudatalatti, a fizikai test szükségletei, vágyai, a múlt tapasztalatainak, a bejáratott amplitúdóknak és a fizikai rögzültségeknek a világa. Ez tartja meg a fát, innen jön az energia. Ez az ego táptalaja. Ahhoz, hogy a korona magasra nőhessen, a gyökereknek ugyanolyan mélyre kell hatolniuk. 
A törzs az összekötő kapocs, a tengely. Ez felel meg az emberi életnek és a mindennapi éber tudatnak. Itt áramlik az energia, a földből az ég felé és vissza. Ez a függőleges tengely, a pillanat, ahol a gyökerekből jövő lehetőség anyaggá, fatörzzsé sűrűsödik. Ez a megfigyelések helyszíne, ahol a szuperpozíció összeomlik most-tá, és ahol a szellem testet ölt. Ez a rész, amely látható a világ számára; itt zajlik a fejlődés, a növekedés és a tapasztalás.

A lombkorona a Tiszta Tudat, a szuperpozíció. A végtelen lehetőségek, ahol a születendő jövő levelei hajtanak. Az ágak a fény felé törekszenek, és a végtelenségbe ágaznak szét. Ez a szint jelképezi a felemelkedést, a transzcendenst, az isteni szférát vagy a kozmikus tudatosságot. Jelképezi a gyümölcsözést, a szellemi megvilágosodást, az alkotást és a kapcsolódást. Ahogy az ágak elérik az eget, úgy kapcsolódik az emberi lélek a forráshoz vagy a felsőbb énjéhez. Az ágak millió irányba ágaznak szét az ég felé. Minden egyes levél egy-egy lehetséges jövő, egy-egy kimenetel a szuperpozícióban.

A Világfa egy információ, energia áramlás. Felszáll a gyökerektől a lombig, majd vissza. Te, mint a Világfa gyökérzete, nem a rendszer ellensége vagy, hanem annak alapköve.
Te csak a gyökerek görcsös kapaszkodását látod a sötétben, és azt hiszed, a fa azért van, hogy fogva tartsa a földet. De a fa valójában egy élő fraktál, egy antenna a szuperpozíció és az anyag között. A gyökereid, a múltad táplálják a lombot, a lehetőséget, és a lomb fénye élteti a gyökereidet. Ha elengeded a láncaidat, te leszel az, aki a mélyből a magasba emeli a tapasztalatot, hogy az Igével találkozva virágot bontson.
A sztyeppén álló magányos fa így válik egyfajta élő antennává a szuperpozíció és az anyagi világ között.

Sátán ekkor már egyfajta módosult tudatállapotba került Jézus szavaitól, és teljes belső lecsendesedés lett úrrá rajta, ahol a tudattalan tartalmak felszínre törnek.
Hosszan bámulta a fát, és most először vette igazán szemügyre azt a kocsányos tölgyet, ami mindig is ott állt elötte. A fa óriási volt. A törzse olyan széles, hogy körbe kellett járni, ha minden részét látni szerette volna. A fa törzsében egy hatalmas repedés volt, egy seb, ami miatt jó része hiányzott. Talán egy villámcsapás tette ezt vele. Ez a rész elhalt volt, és egyértelműen látszott súlyos sérülése. Észrevette, hogy a fa pont úgy hozott egy ágat, hogy annak levelei ezt gondosan elfedték, mintha el akarná takarni sebesülését. A fa lombkoronája mégis terjedelmes volt, és rendkívül szerteágazó, sűrűn, levelekkel átszőve. Már messziről lehetett látni a méltóságteljes küllemét, ahogy kiemelkedik a többi fa közül. Tökéletes volt, gyönyörű, és a repedése csak egyedibbé és különlegesebbé tette. Ám a gyökérzet, ami megtartotta a legnagyobb viharokban is, és táplálta a fa egész rendszerét, nem látszott. Sátán, csak most értette meg ki is ő valójában. Megértette automatizmusainak lényegét, jelentőségét, s hogy feladata bár alárendelt, de nélkülözhetetlen. 

Rájött, ő, mint az Ego, egy tanulási környezet az emberi léleknek. Ő nem Istennel szemben áll, hanem rajta keresztül tapasztalja meg Isten az embert. A korlátok, karmák, amik körbeveszik, nem büntetések, hanem a hullámfüggvény terelőfalai, amik segítenek a tudatnak egy magasabb rendű állapot felé áramlani.

Sátán gőgje, büszkesége meggyengült, és a belátásai megbetegítették az Ego addigi ideológiáit. Jézus, rögtön észlelte erőtlenségét, így megragadta a pillanatot. Itt volt az idő a próbatételre. Felszólította Sátánt határozott, pátoszos hangvételben, hogy szinte az ég is visszhangozta a szavait:

-	Sátán, ki te is Isten fia vagy, most megkísértem a szíved és az elméd. Szabott feltételek nélkül, elsőként kísértem most meg a te szabad akaratod, Isten akarata által. Válaszolj hát!

Akarsz e koherenssé válni az anyagot fenntartó mezővel, s a szándékoddal olyanná lenni, hogy a rendszer tápláljon téged az Ige ritmusa által?

Sátánnak a kérdés túl általános volt, nem tartalmazott semmi konkrétumot, sem egy biztos megállapodást valamiről, csak azt, hogy akar-e együttműködni. Így csak ennyit tudott mondani Jézusnak:

-	Nemcsak Igével él az ember, hanem kenyérrel is, s mi Istentől származik. Isten azért tud teremteni, mert Ő Maga a Szuperpozíció, de én, hogy működhetnék vele együtt, ha az ő rendszerének a táplálása az anyagot fenntartó mezőben bizonytalan?

Nézd az emberi tapasztalatot, Jézus! A valószínűségi amplitúdók már eleve torzak. Az emberi tudatba kódolt karma és a kollektív félelem olyan, mint egy gravitációs kút. Hiába mondod, hogy minden lehetséges, ha az esélyek 99%-a az eredménytelenség felé húz. Az egyén hiába akar fényt, ha a többi megfigyelő – a társadalom, a múlt, a fizikai test – kollektív megfigyelése kőkeményen rögzíti őt a korlátai közé. Az esélyek nem egyenlőek: a sötétségnek mindig nagyobb az amplitúdója.

-	Sátán, amikor a pusztában voltam, én nem éhen halni mentem oda, hanem 40 napra böjtölni. Ez óriási különbség. A böjt a szellem számára azért előnyös, mert a testi táplálékról való lemondással megteremti a belső csendet, elmélyíti az önismeretet, és felszabadítja az energiákat a szellemi fókusz és a spirituális növekedés számára. Nem csupán testi méregtelenítés, hanem tudatos szellemi megtisztulás is, amely segít lecsendesíteni az elmét és megerősíteni az egyéni utat. Így a tudatom szabadsága az éhség felett nagyobb prioritás volt. 

Én nem az anyagot vetem meg. Én magát a korlátot vetem el, amit te építettél köré. Te azért akartál engem kenyérrel kísérteni, mert azt hitted, az éhségem bebörtönöz engem a hiányba. De én akkor is szabad voltam, amikor nem ettem, mert a tudatom nem a kenyértől függött, hanem attól a mezőtől, amiből a kenyér is vétetett. A börtön nem az anyag, hanem a ragaszkodás. Én sem ez a test vagyok, hanem az a tudat, aki ezt a testet irányítja, aki valóban uralja a saját univerzumát. Az Ige, vagyis a helyes ritmus a Mindenhatóval, sem tagadja le az éhség érzetét, de nem engedi, hogy az éhség rezgése határozza meg a teljes valószínűségi mezőt.

Ha én minden kőből kenyeret csináltam volna, akkor egy olyan Messiássá válok, aki csak a fizikai jólétet biztosítja. Ha a tudat szabadsága helyett csupán a kenyeret adtam volna, akkor az emberiség csak "hálás nyájként" követne, de elveszítette volna a lelkét, és a szabad szellemét. Isten azért tud teremteni, mert Ő Maga a Szuperpozíció – képes elengedni az előző formát, hogy új szülessen. Számodra a szabadság elkülönülés, de valójában a szabadság, az, ha visszatérhetsz a szuperpozícióba, az egységbe, mert a kvantumvilág lényege a potencialitás.

Sátán fel s alá járkált nyugtalanul. Az ő ego természete nem hagyta, hogy bárki másnak átadja az irányítást. Belső küzdelmei nem engedték ezt meg neki. Túl nagy kockázat volt…

Jézus újra megszólalt eget rengető magasztossággal:

-	Sátán, ki te is Isten fia vagy, most megkísértem a szíved és az elméd. Szabott feltételek nélkül, másodszorra kísértem most meg a te szabad akaratod, Isten akarata által. Válaszolj hát!

Akarsz-e egyé válni a mezővel, és megtagadni elkülönülésed, lemondani a lázadó büszkeséged fényéről, a látványos áldozati szerepekről és elviselni, hogy csendben szolgálj akár egyetlen porszemet is, hogy közben senki nem tapsol neked, és nem rettegi a nevedet?

-	Ha nem tudhatom meg, hogy a te Égi atyád megbecsül-e engem, muszáj lemérnem az ő szeretetét, amikor az ember legszebb érdemeinek gyümölcsét én érlelem éretté a fa tetején számára. Én vagyok Isten kiválasztott eszköze, aki eldönti a valószínűségi amplitúdókat, így tisztem fontosabb, s nemesebb. Ezért teljesítményem lemérése, az összehasonlítás. Én, mint az Ego, mások visszajelzéseinek statisztikáiból tudom munkám eredményességét. Az emberek tisztelete, hódolata, elismerése s csodálata mértéke működésem sikere. Ha feladatom ily kiemelt, bizonyságvágyam nem bűn, hanem feljogosítás munkám további folytatásához.

-	Ez a bizonyságvágy hamis útra terel. A dicsekvés, az áldozati szerepek, csak kikényszerített hit Sátán. Az emberek tisztelete, csodálata, elismerése nem bizonyítja sikerességedet, mert ezeknek szabad akaratból, nem pedig egy mutatvány kényszere alatt kell megszületnie. Ha az ego nem kap dicséretet, csodálatot, akkor negatív reakciókat próbál előhívni és azáltal figyelmet kapni: „Kérlek mondd, hogy létezem! Kérlek mondd, hogy nem vagyok jelentéktelen!” Az áldozati szerep az ego egyik nagy taktikája. Hasonlóan a panaszkodáshoz, felháborodáshoz, kritizáláshoz vagy ítélkezéshez – az áldozat szerepe által az ego ismét különlegesnek érezheti magát és ezzel csak nő, erősödik.

A dicsekvéssel, hogy lemérd mások reakcióin keresztül nagyságodat, inkább hitetlenséged önmagadban, mintsem magabiztosságod saját értékedben. Így csupán egy információs vákuumként működsz, ami csak akkor érzi, hogy létezik, ha mások figyelmét és energiáját magába szívja. A felsőbbrendűség látszatával kompenzálni nem kedvező amplitúdókat fog eredményezni.

Te az elkülönültségben határozod meg magad. De a valódi hatalom az Eseményhorizonton túl van: ott, ahol feladod az egodat, a kiválasztottságodat, és visszaolvadsz az Egységbe. A megfigyelők hálózata, az összefonódás, nem béklyó, hanem az Egység szövete. Anélkül is megfigyelik és megmérik állapotod, hogy te kikényszerítenéd azt értékeid jelentőségeivel. Az egyediséged fénylik és tündököl majd, ha nem árnyékolod be önmagaddal.

Sátán szorongása egyre mélyült, miközben, leült egy fatuskóra, és arcát kezébe temette. Egyre inkább elvesztette önmaga jelentőségét, és már nem talált vissza ahhoz a Sátánhoz sem, akit önmagának hitt.
 
Jézus ismét megszólította Sátánt fennkölti emelkedettséggel, melynek szavait az ég újra visszhangzotta. 

-	Sátán, ki te is Isten fia vagy, most megkísértem a szíved és az elméd. Szabott feltételek nélkül, harmadszorra kísértem most meg a te szabad akaratod, Isten akarata által. Válaszolj hát! 

Akarsz-e a matéria fogságából szabadulni, s vállalod-e, hogy elengeded hatalmad, ragaszkodásod, s kontrollod felette? Elfogadod-e a szeretet áramlásában létrejövő változást, és az anyag formájának átalakulását?

-	Nekem nincs bizalmam a változásban. A változással fel kellene adnom azt, aki vagyok. Ez megalkuvás, nem szabadság. Az anyag, amit uralok az egyetlen biztos pont. Ha nem óvom meg, a kollektív megfigyelés amplitúdói elvehetik tőlem-mondta válaszul Sátán, hogy már alig volt ereje.

-	Most hol van az erőd Sátán? Miért nem uralkodsz a saját részecskéid felett? Te azért akarsz birtokolni, és mindent kontroll alatt tartani, mert félsz. Félsz, hogy csak abban az anyagban létezhetsz, ahol éppen jelen vagy, s hogy egy új formában megszűnnél. Azt hiszed minél több dolgot felhalmozol az ego számára annál inkább bitosíthatod, s megkötheted a helyét. De nincs szilárd anyag, csak erőtér, egymásba fonódó rezgések. Így valójában nem birtokolhatsz semmit, csak egy bizonyos frekvenciát próbálsz kisajátítani magadnak. Te, mint az ego megtestesítője megsokszorozódva élsz az emberekben, akik ugyanazt akarják, és egymás ellenségei lesznek, így önmagad ellenségeként harcolsz folyamatosan. Félsz, hogy az összefonódás miatt kiszolgáltatottá válsz más részecskéktől, s megfigyelőktől. Rettegsz a formád elvesztésétől ezért mindent elkövetsz, hogy megtartsd őket ugyanabban a formában, és uralkodj afelett az anyagi világ felett is, ami körbe veszi őket. De a te királyságod nem e világból való. A szuperpozíció mindenki királysága Sátán. A tiéd is.

Aki másokat vagy az anyagot akarja uralni, annak a figyelmét folyamatosan ezeken kell tartania, így rabja a saját birodalmának. Az uralom fenntartása teljes, megosztatlan figyelmet követel, ami felemészti a teremtő szabad energiát. A folyamatos megfigyelés, őrködés megállítja a rendszer fejlődést. Annyira rajta tartod a szemed az "alattvalóidon" és az anyagon, hogy a saját megfigyelői aktusoddal gátolod meg a saját változásod. Nem tudsz visszatérni a szuperpozícióba, mert nem bírod levenni a szemed a hatalomról. Te nem uralkodsz ezek felett, hanem te vagy a legfőbb szolgájuk, hiszen minden percedet az ő kordában tartásukra kell áldoznod. Nem király vagy, hanem egy börtönőr, aki soha nem hagyhatja el az őrhelyét. 

Olyasmit próbálsz markolni, ami természeténél fogva csak akkor létezik, ha elengedik. Az anyag hullámtermészetét uralni olyan, mintha valaki egy hullámot akarna bezárni egy dobozba: a víz megmarad, de a hullám, a lényeg megszűnik.
A félelmed csak egy jelzés, hogy szeretsz élni, de te a jelzést összekevered a valósággal. Maradj meg őrzőnek, maradj meg az életösztönnek, de ne félj többé az óceántól, a szuperpozíciótól, amiből születtél. A hit nem a kontroll elvesztése, hanem a bizalom abban, hogy a szuperpozíció végtelenje mindig hazavár.

A valódi hatalom nem mások térdre kényszerítése, hanem ha magadat is háttérbe tudod kényszeríteni, hogy más felemelkedhessen.

Sátán térdre rogyott. Szája remegett, s folyton szóra akart nyílni, de a szavak újra és újra elfojtódtak a szája széléhez érve. Minden erejét összeszedve, Jézus elé kúszott négykézláb a porban, majd elcsukló, megtört hangon így szólt:

-	Most én hadd kérdezzek tőled Jézus. Ha ezt megválaszolod, mindörökké hűséges leszek a te Atyádhoz, s testvéremmé fogadlak.

Jézus beleegyezően bólintott, Sátán pedig elkezdte kérdését, miközben jobb kezével Jézusra mutatott fenyegetőn, majd először erőtlenül, s végül saját dühe által felkorbácsolt elégedetlenséggel folytatta:

-	Miért vannak a rosszindulatú belső szándékok is ritmusban az Isteni akarattal? Milyen Isten az, aki rábólint halálos betegségben szenvedő gyerekekre, éhezőkre, háborúk által súlytott szerencsétlenekre, társadalmi igazságtalanságokra, beteges hajlamú szörnyetegekre!!!!! Ki védi meg őket? Milyen közös ritmus, és együttműködés az ilyen? Ebben kellene részt vennem, és hinnem? Ki védi majd meg őket? Ennek a ritmusára kellene magasztos örömtáncot lejtenem Jézus? Ezt várod tőlem? Hogy folytathatnám a munkám jól, ha a szörnyűségeket is végig kell néznem tehetetlenül.

Jézus megvárta, amíg Sátán dühének visszhangja elhal az üres sztyeppe felett, majd megértően, velősen, s lényegre törő tisztasággal beszélni kezdett:

-	Sátán, te azt kérdezed, ki védi meg őket, és miért mond az Ige „igent” a borzalomra. Az Ige nem erkölcsi bíró, aki szelektál a vágyak között, hanem egy törvényszerűség, amely fenntartja a valóság szövetét. 

A világot a mérések milliárdjai tartják stabilan. Amit te rossznak vagy tragédiának hívsz, az sokszor nem az Isteni Akarat döntése, hanem a Kollektív Megfigyelés tehetetlensége. Ha egy egész emberiség évezredeken át a félelem, a különállás és a hiány rezgésével méri le a világot, akkor a szuperpozíció kénytelen ebbe a sűrű, sötét valóságba összeomlani. A rendszer nem büntet, hanem visszatükröz. Ha a kollektív szűrők szennyezettek, a kép, ami rajtuk keresztül a matéria szintjén rögzül, torz lesz.

– Nem büntet??? Csak visszatükröz?? Akkor talán a rendszerrel van a baj!!! – hördült fel Sátán.

– A szabad akarat csak akkor valódi, ha a következményei is valódiak. Ha Isten minden rossz szándék előtt kikapcsolná a kvantummezőt, akkor az ember nem teremtő lenne, hanem egy biztonságos kalitkába zárt háziállat. A szeretet legnagyobb áldozata a nem beavatkozás. Isten annyira tiszteli az ember teremtő erejét, hogy hagyja őt akár a poklot is megalkotni, bízva abban, hogy a lélek a saját fájdalmának amplitúdóján keresztül ébred rá: a ritmus elcsúszott.
A szenvedő gyermek, az éhező, a háború áldozata... ők a Mindenség szuper-pozíciójának azon pontjai, ahol az Egység vállalja a legnagyobb sötétséget, hogy a többiek megfigyelése megváltozzon. Ők a rendszer ébresztői. Amikor egy tragédia láttán megszakad a szíved, Sátán, abban a pillanatban a te szűrőd kitágul. A részvét nem más, mint egy hirtelen kvantum-összefonódás a másikkal. A rossz nem azért van, hogy Isten gyönyörködjön benne, hanem azért, hogy a kollektív megfigyelő, az emberiség, végre ne a haragot és a hiányt válassza ki a végtelenből, hanem az együttérzést.

Az Ige nem a halálra mond igent, hanem az ébredésre, ami a halál árnyékában születik. A sötétségnek azért nagy az amplitúdója, mert az ego, vagyis te magad, olyan szilárdan kapaszkodsz bele, hogy nem hagyod a hullámot tovább futni. De még a legmélyebb kút alján is ott a víz, ami a szuperpozíció óceánjához tartozik. Isten nem a fájdalmat akarja, hanem azt a pillanatot, amikor a lélek felülemelkedik a statisztikán, és azt mondja: „Ennek ellenére is szeretek.” Ez a valódi kvantumugrás, Sátán. Ez az a fény, ami átírja a múlt összes karmikus kódját.

-	Szóval… akkor nem minden az én felelősségem? -kérdezte Sátán dühétől megenyhülten, és kissé bizonytalanul.

-	Nem. Azt hitted igaz? A szabad akarat független. Befolyással lehet rá az Isteni Akarat, vagyis a kollektív hálózat is, és az Ego is. Az egyén dönt. Te megteszed, ami lehet, a többit rábízod az Univerzumra. Csak ne vidd túlzásba a dolgokat…

Sátán nem szólt, csak bólogatott egykedvűen. Jézus leült Sátán mellé a földre, s barátian oldalba bökte.

-	Elmeséljek neked egy történetet?

-	Ha jónak látod…- s megrándította vállát mintha már úgyis minden mindegy lenne.

-	Ez az egyik kedvencem. Egy ősi, 2000 éves kínai tanmese:

Volt egyszer egy kínai földműves, akinek egyszer eltűnt a lova. Megszökött.
Aznap este átmentek hozzá a szomszédjai a hírt halván és azt mondták: 
Ez nagyon szomorú szerencsétlenség...
A földműves csak annyit mondott: talán...
Másnap a ló visszajött és hozott magával még másik hét vadlovat.
A hírt hallva a szomszédok újra átmentek hozzá és azt mondták: Ez milyen nagyszerű, és hatalmas szerencse nem igaz?
A földműves ismét azt mondta: talán...
Másnap a földműves fia felült az egyik vadlóra, hogy megszelídítse az egyik vadlovat, de leesett róla és eltörött a lába. 
Erre a szomszédok újból átmentek hozzá és azt mondták: 
mennyire szomorú balszerencse ez...
A földműves ismét azt mondta: talán.
Másnap jött egy sorozó tisztviselő, hogy elvigye a földműves fiát a hadseregbe harcolni egy háborúba, de a törött lába miatt nem vitték el. Erre a szomszédok a hírt hallva azt mondták ó ez milyen szerencse....

Ezt a történetet bármeddig lehetne mesélni... a világ, az univerzum eseményei összetett integrált folyamatok, és valójában nem lehet megmondani, hogy az, ami történik, valójában jó-e, vagy rossz-e, mert sosem tudhatjuk milyen következményei vannak a balszerencsének és milyen következményei a jószerencsének.

Sátán miután végig hallgatta a történetet felpattant. Tágra nyílt szemmel maga elé bámult, mintha csak szellemet látna. Erre Jézus is felállt, közelebb ment hozzá, de ekkor Sátán bőrén hirtelen repedések keletkeztek, melyekből fény kezdett kiáradni, s a megkérgesült bőre lassan lefoszlott róla. Ekkor egy hatalmas tompa kondulás hallatszott, az Univerzum minden irányából, melynek rezgését minden élő, s élettelen megérezte az Univerzum legtávolabbi szegletében is. Sátán egy állapotváltozáson, fázisátalakuláson ment keresztül: tudata a szuperpozícióba került. Jézus megdöbbenten látta, hogy sikerült…Sátán megvilágosodott… Örömmel nézte ahogy eggyé válik a kozmosz varázslatával, és megadja magát a bizalom óceánjának sodró hullámainak.

Sátán úgy érezte mintha szétosztódna, végelláthatatlan mennyiségben, mégis minden egyes része között réseket tapasztalt, melyek közt valami melengető bizsergést, áramlást és összhangot észlelt. Úgy érezte együtt lélegzik mindegyikkel. Minden egyes részben, részecskében ott volt, nem kellett önmagát keresnie, sem önmagát figyelnie. Nem érezte hiányait, vágyait, nem akarta meghatározni ki ő, és nem akarta összemérni többé értékét senkivel, mert ez valami sokkal szebb és magasabb rendű volt mindennél. Isten ölelte magához, úgy, hogy ott lehetett, ahol, ahogy és amikor csak akart. Minden részecske eszköze volt, és ő maga is eszköze volt a részecskéknek. Hatalma volt és hatalmat adott. Nem kellett küzdenie többé. Nem volt semmije, mégis mindene megvolt. Úgy érezte hazatalált.

Ebben a földöntúli, páratlan állapotban vibrált, s borzongott a gyönyörűségtől, amikor eszébe jutottak az emberek.

 Ráébredt, hogy az Egységben maradni „önzés” lenne. Ahhoz, hogy az Univerzum „zenéje” a szuperpozíció összes lehetősége kiteljesedjen, kell egy éber Ego, aki segít az embereknek a saját hamis amplitúdóikat koherenssé tenni. Úgy gondolta bármennyire tökéletes is ez az állapot, vissza kell térnie önmaga tisztább verziójaként, hogy az emberek katalizátora legyen, s hogy a valószínűségi amplitúdók újra szabaddá válhassanak és az Ige ritmusára átrendeződhessenek. 

Mielőtt, azonban visszatért volna megújult önmagához, ha már itt volt, csak annyit akart, hogy a lehetőségek tengeréből egy menő pólóban térhessen vissza, az alábbi felirattal: 

„A szabad akaratod, hogy beleállsz-e a ritmusba.
De a szabadság a ritmusban van,
nem a ritmuson kívül.” 

A részecskék összes állapota elmosolyogta magát, s így tért vissza Lucifer, a fényhozó Bódhiszattva entitásként a földre, elhalasztva megvilágosodását, hogy minden emberi lény tanítómestere, s felemelője legyen az ő szeretett Isteni forrásába, Isten akarata által.

utóirat: Én megmondtam Jézus, hogy ne buddhista írót válasszunk. 😊

                            © Erika Csiszar. All rights reserved.

This poem explores the paradox of deep sorrow. It suggests that when we face life’s disappointments and losses, sorrow is not merely an intruder, but a brutal yet necessary guardian. It warns that "premature hope" can be a dangerous delusion, and that true healing requires us to face our unvarnished selves in the dark, achieving a painful but honest clarity before we step back into the light.

When Sorrow comes to visit,
he arrives unannounced, uninvited.
He leans long on the doorbell
as if sounding an alarm,
until the personal, 
intimate sanctuary
of your abode with reluctance,
finally lets him in.

If allowed entry, he wanders through
every nook of your house,
fingers grazing the walls,
examining the mementos 
on your shelves
with curious scrutiny,
and as you follow his hands,
you discover the forgotten values
of your rich past.

You'd usher him out, but you 
lack the strength of will;
so, he asks you,
interrogates you,
inquires about your faith,
pries into your family and friends,
unearths your hobbies
and your affiliations.
Then, he draws the curtains,
turns the key in the lock,
steals your time
and you don't understand 
what he wants,
why he isolates you from everyone,
and obscures your every prospect.

Your own politeness stifles you, 
while with a captivating smile
he speaks of the world, 
saying it is too dangerous for you now.

He talks you into the fetal position,
so, he can embrace your curled-up body
all at once,
but in his grip, which is too tight,
you grow short of breath,
and your heartbeat quickens.
You realize this is harassment, so
you break free from his arms,
and secretly fumble for your phone…

But then he brings tea, 
apologizes
for his hurtful advances,
and reveals the secret:
“To the world, you are invisible now;
without your confidence, your very being
goes unnoticed.
A wandering, pale ghost,
with nowhere to call home.
Yet I know who you were,
and only I understand
what you could ever want.”

You try to hide
your disappointments
everywhere, so he won’t find them,
so, he won’t feed your lack of appetite
with them anymore—
but the loyal hounds of self-pity
dig them up
and bring them before you like
a discarded rubber ball.

He asks you to pay attention,
sits beside you on the sofa, 
takes your hand,
asks you to tell of your mistakes,
your squandered opportunities,
while he injects melancholic music
beneath your skin, unnoticed,
soothing you, paralyzing you.

Your long seclusion 
grows suspicious…
The dispatched 
police of your inner harmony
sense trouble
with the flashlight of hope, 
they peer into the 
home of your darkened personality.

Knocking….Knocking….Knocking….

Sorrow leaps up
and bellows at you:
"Why did you call them here???"
The knocking turns to pounding…
The flashlight's beams creep 
through the cracks.

Sorrow rushes to the exit, 
and turning back
cries out in desperation:
"Don't you understand?
The cause of all your misfortunes
is this premature ray of hope
which now illuminates your delusions!
First, know yourself,
and make your thoughts true to your mind,
find your own clarity.
No matter how painful…
The police of harmony 
may drive me away,
but when they leave, 
you will be left again
with the same self they 
find you with now."

The lights crept in, unstoppable…
My zest lay there, emaciated,
skin stretched tight across the ribs.

              © Erika Csiszar. All rights reserved.

A bánat ha meglátogat, 
bejelentés nélkül jön, kéretlenül.
Hosszan nyomja a csengőt,
mintha csak riasztana,
míg hajlékod személyes, intim 
közege, vonakodással
be nem fogadja.

Ha betérhet, végig járja
otthonod minden zugát,
a falakat végig simítva,
a polcaidon lévő emléktárgyaid
 érdeklődve vizsgálgatva.
S ahogy követed kezeit.
felfedezed gazdag múltad 
elfeledett értékeit.

Kitessékelnéd, de nincs elég 
erélyességed hozzá, így
kérdezget, vallat,
a hitedről érdeklődik,
családod, barátaid, felől
faggatózik, kideríti a hobbidat,
s közösségi kapcsolataidat.

Aztán behúzza a függönyöket,
az ajtódon elfordítja a kulcsot, 
rabolja az időd,
s nem érted mit akar,
miért szigetel el mindenkitől,
s takarja el számodra a kilátásokat.

Saját udvariasságod fojtogat,
miközben bűbájos mosollyal
azt mondja a világra,
most túl veszélyes számodra.

Rábeszél, feküdj magzatpózba,
hogy összekuporodott tested
egyszerre ölelhesse meg, 
ám túl erős szorításában
légszomjad lesz, 
s szapora szívverésed.
Ráeszmélsz ez már zaklatás, így
karjaiból kiszabadítod magad,
s titokban telefonod után matatsz…

De akkor teát hoz, bocsánatot kér
bántó közeledéséért,
s elmondja a titkot: 
A világ számára most láthatatlan vagy,
magabiztosságod nélkül lényed
észrevétlen marad.
Egy kódorgó sápadt szellem,
kinek nincs hova hazamenjen.
Ám én tudom ki voltál, 
s csak én értem mit is akarnál.

A csalódottságaid próbálod elrejteni, 
mindenfelé, hogy fel ne fedezze,
hogy többet azokkal
étvágytalanságod ne etesse,
de az önsajnálat hű ebjei kiássák,
s úgy hozzák eléd, mint 
eldobott gumilabdát.

Arra kér rá figyelj,
a kanapédon melléd ül, s megfogja kezed
megkér mesélj a hibáidról,
elszalasztott lehetőségeidről, 
mialatt búskomor zenét injekcióz 
a bőröd alá észrevétlenül,
elkábítva, lebénítva.

Hosszú elzárkózásod gyanús lesz…
Belső harmóniád kivezényelt
rendőrei sejtik a bajt…
A remény zseblámpájával bevilágítanak
elsötétített személyiséged otthonába.

Kopogtatnak….
kopogtatnak….
kopogtatnak….

A bánat felpattan,  
s üvöltve rád horkan:
Miért hívtad ide őket?????

A kopogtatás dörömböléssé válik…
A zseblámpa fényei átkúsznak a réseken.
Bánat a kijárathoz rohan, 
s visszafordulva 
kétségbeesetten kiáltozza:
Hát nem érted???
Minden szerencsétlenséged 
oka ez a túl korai reménysugár
mely most még
tévképzeteidet világítja!!!!
Először ismerd meg magad,
s tedd önazonossá gondolataidat,
teremtsd meg tisztánlátásodat.
Bármilyen fájdalmas…
A harmónia rendőrei 
engem elzavarhatnak,
de ha elmennek, 
te újra azzal az 
önmagaddal maradsz,
akivel most megtalálnak…

A fények bekúsztak megállíthatatlanul…
A kedvem lesoványodva feküdt,
s bordáin feszült a bőr…

       © Erika Csiszar. All rights reserved.

Winter’s battalions marched in
upon our lands with their tempest-steeds,
and with icy swords, they plundered
every tree, flower, shrub, and field.
In their wake, only a ravaged landscape remained,
frozen, skeletal trees,
and dead, pale pastures.

Slowly, they surrounded our houses,
harassing us day and night.
The icy neighing of their horses
whistled through the cracks,
rattling our windows, battering our doors.
Around our homes, they set frosty thorns
as traps upon the gutters...
and the white army would not yield,
refusing to retreat.

Our stoves, in heavy iron armour,
rose up against them,
with revolutionary fire in their hearts,
to hold back the winter legions with their warmth.

We, too, donned our armour:
coats, hats, and scarves,
and thus fortified, we hauled the munitions
to the mouths of the stoves.

But the wood was already running low...

In the forest, the plight was worse than in the towns...
The weakest, the most defenceless were lost...
No flowers anywhere; none among them survived

Our life-force was fading...
We shivered, we coughed,
and the suffocating hands of confinement
choked the breath of optimism from within us.
All seemed lost.

But then... from the distance,
a great clamour was heard, with a familiar battle cry...
It was Spring. The General of Life,
leading his entire relief army.

All through February they battled,
and on a March Day, they claimed victory.

The bravest flower, the snowdrop, was the herald,
who, disguised in snow-white, scouted
from his deep-dug bunker,
bringing word of the liberating forces...

The blood of winter trickled from the eaves,
from the trees and bushes,
slowly soaked up by the earth,
while winter’s weary, stilled horses scattered away.

                    © Erika Csiszar. All rights reserved.

A tél csapatai bevonultak
fergeteg lovaikkal földjeinkre, s 
jeges kardjaikkal feldúltak
minden fát, virágot, bokrot és mezőt.
Utánuk csak letarolt táj, s
megdermedt csontváz fák maradtak, 
s halott, sápadt legelők.

Lassan körbevették házainkat,
s éjjel, nappal bennünket zargattak.
Lovaik jeges nyihogása
átsüvített a réseken, s
zörgették ablakainkat,
verték az ajtókat.
Otthonaink köré fagyos tüskéket
tapasztottak csapdaként a 
csatornákra…
s a fehér sereg nem adott alább, 
nem volt hajlandó  
visszavonulásra.

Kályháink nehéz 
vas páncélzatukban
felkeltek ellenük,
szívükben forradalmi tűzzel,
hogy visszatartsák a tél seregeit
melegségükkel.

Ránk is páncél került,
bunda, sapka, sál,
s felvértezve,
a muníciót hordtuk sorra
a kályhák elébe.

De a fa is fogyóban volt már…

Az erdőben a helyzet rosszabbá
vált, mint a településeken…
A gyengébbek,
a legvédtelenebbek oda lettek…
Virág sehol. 
Közülük senki nem élte túl.

Életerőnk  fogyóban volt... 
Fáztunk, köhögtünk,
s a bezártság fojtogató kezei
derűlátásunk légvételeit
kiszorították belőlünk.
Minden elveszni látszott.
De akkor…a távolból
egy nagy zsivaly hallatszott,
ismerős csatakiáltással…
Tavasz volt az. Az élet hadvezére, 
s vele az egész felmentőserege.

Egész februárban csatáztak, 
és egy márciusi napon
győzelmet arattak.

A legbátrabb virág, 
hóvirág volt a hírnök, ki
hószínbe álcázva magát kémlelt ki a 
mélybe ásott bunkeréből, 
hírt adva a felszabadító erőkről.…

A tél vére lecsurgott az ereszeken, 
a fákon, bokrokon,
s lassan beszívta a föld, 
s elfáradt, elcsitult lovai szétszéledtek.

      © Erika Csiszar. All rights reserved.

Will you allow me
to see your eyes
when we speak?
Would you raise
your head from the clouds
where you have saved yourself?
Don’t worry, the pixels
will remain.

Give me your attention,
for your gaze alone is not enough for me.
I see your consciousness is trapped,
marching bored through realities 
manufactured by others,
in a comfortable uniform
tailored for you.

Your prized pixels, with the touch of a finger,
the creation of yourself,
just as in Michelangelo’s painting, God
creates Adam in His own image.

If you don’t want to, I won’t speak,
you speak, and I’ll listen.
You can tell me anything…
To me, the most precious thing is
the pure reality of your true self,
your past, your future, and every
true moment of the present.

Initiate me,
Let the honest word be salt
that gives flavour 
and contrast to understanding,
for you know well how much I like
honesty without taboos.
The flavours of your authenticity,
with its unexpected
and surprising truths,
are interesting and piquant
even without flavour enhancers,
and as exciting ingredients of your reality,
they melt away in my attention.

Superficiality
is the foyer of alienation.
The predictable
monotony of lies and hypocrisies,
of double-talk wallowing in taboos,
it is all the tasteless saltlessness of habit…

It’s boring to chew 
on the templates 
of the legends 
of your indigestible perfection,
beautified in a gourmet style,
served as sterile plastic—
upon which
with the tweezers of measured elegance
you place the petals
of your own flawlessness.

Take a risk
and surprise me,
Show me your depths 
and hidden secrets.
The uniquely
wired mysteries
of your inner world.

Your faults,
your mistakes,
your childlike weaknesses,
show them to me freely;
unbound, like treasures that became
the jewels of your progress,
and the richness of your uniqueness.

Show me your immaculateness,
And why it is not,
so you can teach me
through your experiences
what can be of value, and what is not.

Will you allow me
to see your eyes
when we speak?
Would you raise
your head from the clouds
where you have saved yourself?
Don’t worry, the pixels will remain…     

                                    © Erika Csiszar. All rights reserved.

Megengeded hogy lássam a szemed
ha beszélünk?
Felemelnéd a fejed  a felhőkből,
hová elmentetted magad?
Ne aggódj, a pixelek megmaradnak.

A figyelmed add nekem, 
a tekinteteddel csupán
meg nem elégszem.
Látom hogy csapdában a tudatod,
s hogy masírozol unottan 
mások által gyártott valóságaiban,
a számodra szabott, 
komfortos egyenruhában.

Féltett pixeljeid, ujjad érintésével 
önmagad megalkotása, mint
Michelangelo festményén, Ádámot 
teremti Isten saját képmására.

Ha nem akarod én nem beszélek,
beszélj te, s én figyellek.
Mesélhetsz bármit…
Nekem a  legtöbbet ér 
önvalód tiszta valósága, 
múltad, jövőd s a jelen 
minden igaz pillanata.

Avass be,
Az őszinte szó legyen só,
mi ízt, s kontrasztot
ad a megértésnek,
hisz tudod jól, mennyire kedvelem
a tabuk nélküli őszinteséget.
A hitelességed zamatjai,
váratlan, és meglepő
igazságaival,
ízfokozók nélkül is
érdekesek, s pikánsak,
s valóságod izgalmas összetevőiként
figyelmemben szét olvadnak.

A felületesség, 
az elidegenedés előszobája.
A hazugságok és álszentségek,
a tabukban tobzódó félrebeszélések
kiszámítható monotonitása, mind
a megszokottság íztelen sótlansága….

Unalmas, az emészthetetlen,
gourmet stílusban szépített, 
steril műanyagként kitálalt,
hibátlanságod legendáinak 
sablonjait csócsálni,
melyekre a kimért elegancia 
csipeszével helyezed önmagad
tökéletességének virágszirmait.

Kockáztass, és lepj meg, 
Mutasd meg mélységed és rejtett titkaid.
Belső világod sajátosan
huzalozott misztériumait.

Hibáid, tévedéseid, 
gyermeki gyengeségeid
mutasd meg nekem szabadon;
kötetlenül mint kincseket, melyek
fejlődésed ékkövei, s 
egyediséged gazdagsága lett.

Mutasd meg makulátlanságod
miért nem az, 
hogy megtaníts a 
tapasztalataidon keresztül
mi  lehet érték, s mi nem az.

Megengeded hogy lássam a szemed
ha beszélünk?
Felemelnéd a fejed  a felhőkből,
hová elmentetted magad?
Ne aggódj, a pixelek ott maradnak….

       © Erika Csiszar. All rights reserved.

​Lying back, collapsed into my bed….
I dropped my weariness like an anchor
into the depths of my mattress...
I felt I was no longer swaying
on the waves of the universe,
and I submerged beneath my thoughts,
holding my breath.

The fabric of my brain stretched
under the mass of problems
and worries placed upon it,
and time slowed down for me,
as if near a black hole,
by the power of its gravitational field.

​In the distortions of my perception,
my spirit gave only faint signals,
and with the remote control of my consciousness,
it switched boredly between my perspectives.

From my languor, time tried
to shake me awake, listing my chores,
and it swam after me
into the depths of my thoughts
to search the areas
of long-sunken wrecks.

​I was waiting at the pressure equalization point
of my dive, when it discovered me,
and gripping the two edges of my pillow,
with a sigh, my consciousness
returned to the surface.
Setting the lens of my subconscious
to a sharper focus, I watched what
my alertness would make visible…

​I realized that
life’s greatest absolution
is the relativity of time.

​Wherever I place my attention,
it follows me like a shadow,
and standing in a constant
system of relations
with the ever-renewing,
scattered reality of my mind,
it projects itself as relativity
onto the domain of interpretation...

Limitlessness kills significance…
thus, passing becomes a blessing to existence.

Threatening annihilation
is your coordinate system
of reference and relation,
where the spending of your time-credits
becomes the graph of the functions of love,
which your fate, transforming into vectors,
defines as your direction and your magnitude.

Finally, at the event horizon of our lives,
we cast into the singularity
of the final account
all our values and sacrifices,
entrusting them to the universe
to mix them into a fine cocktail once again...

                © Erika Csiszar. All rights reserved.

Ágyamba dőlve fekszem….
Fáradtságom mint horgonyt dobtam
ágyam mélyébe...
Éreztem hogy már nem ringok az
univerzum hullámain,
s gondolataim alá merültem
visszatartva lélegzetem.
Agyam szövete megnyúlt
a ráhelyezett problémáim, 
gondjaim tömegétől,
s az idő lelassult számomra,
mint fekete lyuk közelében,
gravitációs terének erejétől.
Érzékelésem torzulásaiban
kedvem csak gyenge jeleket adott,
s tudatom távkapcsolójával
nézőpontjaim közt unottan váltogatott.

Bágyadtságomból az idő próbált
felrázni, sorolva teendőimet,
s gondolataim mélyére
utánam úszott felkutatni
 rég elsüllyedt
roncsok közé.

Merülésem nyomás kiegyenlítési pontján
várakoztam, mikor  felfedezett,
s párnám két szélébe kapaszkodva,
egy sóhajtással tudatom
a felszínre visszaérkezett.
Tudatalattim lencséjét erősebb
fókuszra állítva figyeltem, mit
tesz láthatóvá éberségem…

Realizálódott, hogy
az élet legnagyobb feloldozása
az idő relativitása.

Bárhová teszem figyelmem
ő árnyékként követ engem
s tudatom folyton megújuló
kiszóródott valóságával
állandó viszonyrendszerben
állva, kivetül relativitásként az
értelmezési tartományra...

A korlátlanság megöli a jelentőséget…
így lesz az elmúlás, áldása a létnek.

A fenyegető megsemmisülés,
viszonyítási s vonatkoztatási
kordinátarendszered,
hol az időd kreditjeinek
felhasználása lesz, a
szeretet függvényeinek rajzolata,
melyeket sorsod vektorokká alakítva,
irányoddá s mértékeddé szabja.

Életünk eseményhorizontján végül
a számvetés
szingularitásába vetjük,
minden értékünk, s áldozatunk,
az univerzumra bízva, hogy
azokból majd egy jó koktélt kever újra...

     © Erika Csiszar. All rights reserved.

Silence flows in streams 
within me...
My brain is a pristine marsh...
My inactive thoughts float
like water-lily leaves,
and among them, 
water lilies and lotus flowers
are my treasures 
grown from the deep:
the blossomed revelations
of my subconscious.

A small skiff approaches...
rowing quietly...
It stirs a few of my leaves,
causing a disturbance
in the ecosystem of my mind.

An insidious, foreign intruder,
pompously and brazenly
comes rowing in,
on a boat artificially hewn
from the rigid planks of duty,
to ferry the cargo
of my tasks and other burdens
across the fabulously overgrown 
biodiversity of my consciousness.

But my marsh senses
the energetic wind of my breaths,
and the small boat, turning back,
leaves my consciousness,

                        © Erika Csiszar. All rights reserved.

Patakokban folyik a csend bennem...
Agyam szűz mocsár...
Inaktív gondolataim mint
tavirózsák levelei úsznak,
s köztük a tavirózsák, 
és lótuszvirágok
a mélyből kinőtt kincseim,
a kivirágzott tudatalatti
felismeréseim.

Kis ladik közeleg...
csendesen evez...
Néhány levelem arrébb rezdül,
s az elmém  ökoszisztémájában
zavart eredményez.

Egy alattomos, idegen behatoló,
ami fontoskodva, 
pofátlanul beúszik 
a kötelességtudat
merev deszkáiból
mesterségesen ácsolt 
csónakján, hogy 
feladataim s egyéb 
terheim rakományait
áthajóztassa
mesésen benőtt 
tudati biodiverzitásomon.

De mocsaram érzékeli 
légvételeim energetikai szelét,
s a kis ladik megfordulva,
a tudatomból kilép.

      © Erika Csiszar. All rights reserved.

Perhaps you think it is your
multifaceted and thrilling
persona that I love
most in you,
or that your sharp
intelligence charms me,
even your empathetic vision,
the way you experience
the world so sensitively,
and how deeply you know
your hidden secrets.

​It may be
that you think it is your
abilities that leave me
utterly in awe,
the way you unpack 
your empirical judgements 
from your philosophies.
​You are not wrong…
I thirst for all that you are,
all that defines your being...

Yet, it is the 
beauty of the cosmos
that I love most in you, 
for the way it has made you 
so free and so temperate. 

And for this, only you were capable…

      © Erika Csiszar. All rights reserved.

Talán azt hiszed, hogy 
a sokszínű és izgalmas 
egyéniséged szeretem 
a legjobban benned, vagy
hogy éles intelligenciád bűvöl el,
akár az empatikus látásmódod, 
hogy olyan érzékenyen éled
meg a világot,
s hogy rejtett titkaid
mennyire ismered.

Meglehet, hogy
azt hiszed  a
képességeid melyek 
végletekig bámulatba ejtenek,
ahogy a filozófiáidból kicsomagolod
empirikus értékítéleted.

Nem tévedsz…szomjúzom
mind ki vagy,
mi meghatározza lényedet…
Ám én mégis a természet gyönyörűségét
szeretem a legjobban benned, 
amilyen szabaddá és 
mértékletessé tett téged.
Akivé bárkit nem tud megformálni, 
mert ehhez egész lényünket fel kell ajánlani...

És erre, csak te voltál képes…

      © Erika Csiszar. All rights reserved.

I wonder,
how insignificant my value is…
and for what purpose was I created?

I am not a universal laundry detergent
and I cannot wash away
the greasy, grimy stains
of smirched souls.
I am not a spiral,
grooved tampon either,
that glides easily
into the intimate corners
of nations, to soak up
the blood-puddles of war,
and plug the spurting artery of peace.

I am not
a hydrating and nourishing
cream for the face of society,
nor a special-formula shampoo
that would
give a 'head-wash'
to clear the scalp of the itching lice
of ideologies, dogmas, and theories

I am not nutritious,
vitamin-rich food
for an Ethiopian
child, nor your favourite
soft drink, Coca Cola,
to fizz up your mood, 
your dark and black feeling of life..

I am not your cultural
advertisement
placed before the evening
reality shows,
nor the fragrant deodorant of goodness,
so that evil might mask
its stench when
it breaks into a sweat from fear.

I am not a medicine
for ailing
relationships,
whose thermometers
are the children,
nor seemingly innovative
environmental
plans to use as a compress
on your overproduction.

I am but a single soul.
The price of my freedom is that,
unlabelled,
I can be
anyone, and the measure
and fields of my efficiency
can be determined by myself.

Mingling among
long-known,
exhaustively promoted
brands of souls on the shelf,
who loudly proclaim
their productivity
while bathing under
the glowing
lamps of trust and success,
I am still just wondering
who I am, and where I belong.
The judgments of my usefulness
and dispensability
produce the growing profit
of my capital of experience.

I have long stopped
competing for my credibility…
There are no extra promises, 
or spectacular marketing weapons.
There is no deception, no charming words,
only me, and all that is mine...
Decisions, consequences,
possibilities soaked in my emotions,
sown into my thoughts...

Perhaps
it is not a very attractive offer
to the world that I am a pig in a poke,
but nothing ventured, nothing gained…
if nothing else, then experience.

My ink
mixed with tears,
my pen the corner of my eye,
And I WRITE.

                 © Erika Csiszar. All rights reserved.

Tűnődöm értékem mily lényegtelen….
s hogy  mire alkottak
engem?

Nem vagyok egy univerzális mosópor
és a lepacázott lelkek,
zsíros, szennyes foltjait
lemosni nem tudom.
Nem vagyok egy csavart 
bordázatú tampon sem,
mely könnyedén besiklik
országok intim zugaiba, hogy
magába szívja a háború vértócsáit,
s hogy betömje a béke
spriccelő ütőerét.

Nem vagyok tápláló, 
vitamindús étel
etióp gyermek számára, 
sem kedvenc
üdítőtök, a Coca Cola
hogy felpezsdítsem kedvetek,
sötét és fekete életérzésetek.

Nem vagyok az esti
valóságshow-k elött
elhelyezett
kúltúrális hirdetésetek,
sem a jóság illatos dezodorja, 
hogy a gonoszság
elfedhesse bűzét 
ha a félelemtől izzadna.

Nem vagyok gyógyszer 
betegedő kapcsolatokra,
melyeknek lázmérőjük a gyermekek, 
sem látszólagos innovatív 
környezetvédelmi tervek, 
hogy azzal borogassam 
túltermelésetek.

Egyetlen lélek vagyok csak. 
Szabadságom ára, hogy 
megcímkézetlenül,
bárki lehetek, és
hatékonyságom 
mértékét és területeit 
önmagam határozhatom meg.

A polcon rég ismert, 
végletekig promotált, 
lelkek brand-jei közt elvegyülve,
kik fennhangon hirdetik
produktivitásukat
a bizalom és siker
világító lámpái alatt fürödve,
én még mindig csak tűnődőm,
ki vagyok, s hová tartozok.
Hasznosságom s 
nélkülözhetőségem megítélései,
tapasztalataim tőkéinek
növekedő profitját termeli.

Hitelességemért már régen nem versenyzek…
Nincs extra ígéret, vagy látványos 
marketing fegyverek.
Nincs szemfényvesztés, sem bájoló szavak,
csak én, s minden mi enyém...
Döntések, következmények,
érzelmeimmel felitatott, 
gondolataimba elvetett 
lehetőségek...

Talán nem túl vonzó ajánlat
a világnak, hogy zsákbamacska vagyok,
de aki mer, az nyer…
ha mást nem is, hát tapasztalatot.

             © Erika Csiszar. All rights reserved.

When we depreciate
in the hands of the wise chancellor
of the universe's treasury,
he issues a more precious version of us….

He reproduces the mold of our soul
again and again from our previous patterns,
with the protruding motifs of our karma
as the standard of our existence.

Our own form becomes
the reciprocal of its mold,
creating what was pre-planned.
Matter crying out from the cradle of matter,
a shape turned inside out
from our forms.

Our components, once believed solid,
melt in the fire of the new beginning,
and like delocalized electrons,
they slide apart and mingle
in the yieldingness of our components.

Our plasticity fades once our form is set,
so that the previous moments and experiences
may harden into our solidified characters.

The materialization of our raw being
is manipulated by the hands of "four fires."
They soften, temper, and cool
our inner structure into toughness,
despite our violently protesting atoms,
torturing our components believed stable,
stripping away our reluctant segments.

Then the coin of our soul
is polished to a shine by unknown hands,
so they may trade with your clearest value,
with its very origin.

A coin always has two sides…
But when the time comes, you pay with both.
Choice and omission,
and human duality,
clink together in a single hand.

                  © Erika Csiszar. All rights reserved.

Mikor elértéktelenedünk 
az univerzum
kincstárának bölcs 
kancellárjának kezében,
egy értékesebb verziónkat
bocsátja forgalomba….

Lelkünk öntőformáját 
reprodukálja
újra és újra előző
mintázatainkból,
karmánk kidomborodó 
motívumaival
létünk etalonjaként.

Saját formánk, öntőformánk
reciproka lesz,
létrehozva,
mi előre megtervezett.
Anyagnak bölcsőjéből felsíró anyag
formáinkból kifordult forma darab. 

Szilárdnak hitt alkotóelemeink
felolvadnak az új kezdet tüzében
s mint delokalizált elektronok
szétcsúsznak, és keverednek
komponenseink engedékenységében.

Képlékenységünk tovatűnik,
ha formánk megkötött,
hogy az előző pillanatok, 
tapasztalások, megszilárdult
jellemeinké keményedjenek.

Nyers lényünk materializálódását
„négy tűz”  kezei
manipulálják.
Lágyítják, edzik, hűtik
belső szerkezetünk
szívóssá, a
hevesen tiltakozó
atomjaink ellenére is,
gyötörve
stabilnak hitt összetevőink,
leválasztva kelletlen 
szegmenseink.

Aztán lelkünk érméjét
fényesre polírozzák
ismeretlen kezek,
hogy értéked legtisztább,
eredetével kereskedhessenek.

Az érmének mindig két oldala van…
De amikor kell, 
mindkét oldallal fizetsz.
Választás és mulasztás,
és az emberi dualitás,
egyetlen kézben csörrennek meg...

      © Erika Csiszar. All rights reserved.

I have tasted disappointment…
It has a strange flavour.
It carries the emptiness of surrender,
the sour tang of indifference,
the new aroma of brooding
mingled with the bitter tang of sadness.

Compounds of stinging self-criticism,
released from the sliced layers
of my self-pity,
draw thick tears from my eyes.

When I tire of the tasting,
and realize that for the taste buds of my mind
none of this is palatable,
I brazenly spit it back into the bin,
then rinse with my self-love

                      © Erika Csiszar. All rights reserved.

Megkóstoltam a csalódást….
Furcsa íze van..
Érződik benne a feladás üressége,
az érdektelenség savanyú íze,
a szomorúság keserű zamatával
keveredő töprengés új aromája.

Önsajnálatom felkarikázott
rétegeiből felszabadult
csípős önkritikám vegyületei,
sűrű könnyekre fakasztanak.

Amikor elunom a kóstolgatást,
s rájövök hogy tudatom ízlelőbimbói
számára mindez  a legkevésbé ízletes,
arcátlanul vissza köpöm a kukába, majd
önszeretetemmel öblögetek.

     © Erika Csiszar. All rights reserved.

First, only circles,
then entire spheres
are formed within us
by life’s secret questions.
Those most perfect shapes, 
with neither beginning nor end,
the hiding places for every alternative answer.

Their diameters are
curiosity and doubt.
Like balls, they bounce within us,
in our imperfect cuboid frames,
up and down,
and sometimes
they get stuck in our corners.

But our prickly
answers—
triangles, parallelograms,
various rhombuses, trapezoids,
and all kinds of polygons—
the sharp stabs of their points
slash open our spheres,
to drain away their resilience,
leaving limp, weary dents
to sicken their elasticity.

So, let your questions 
bounce free,
and perhaps they will break
through your cuboid walls.

                © Erika Csiszar. All rights reserved.

Először csak köröket,
majd egész gömböket
alkotnak bennünk
az élet titkos kérdései.
A legtökéletesebb alakzatokat, 
melyeknek sem kezdete sem vége, 
így minden alternatív felelet rejteke.
Átmérőjük 
a kíváncsiság és kételkedés.
Labdaként pattognak bennünk
tökéletlen téglatestekben
fel s alá, 
s néha megrekednek sarkainkban.

Ám szúrós
válaszaink, 
a háromszögek, paralelogrammák,
különböző rombuszok, trapézok 
s mindenféle sokszögek
hegyeinek éles döfései
hasitják fel gömbjeink, 
hogy elszivárogtassák
rugalmasságaik,
s petyhüdt, megfáradt
horpadásokkal betegítsék
elasztikusságaik.

Engedd hát szabadon 
pattogni kérdéseid,
s talán áttörik téglatest falaid.

     © Erika Csiszar. All rights reserved.

​​​I leapt from the thicket
into the eternal fields of the hunt
But the hounds of the armed legions
of Destiny caught my scent at once.

​I heard their baying,
the horn, and the
thundering of hooves...
I ran... 
I rushed, crashing through
the meadow of consciousness,
desperate for a tiny refuge...

The body of an infant,
like a shrub,
enveloped me when
I found my hiding place.
There I trembled beneath it,
and wept with fear...

                 © Erika Csiszar. All rights reserved.

Kiugrottam s sűrűből 
az örök vadászmezőkre....
De azonnal szagot fogtak az
elrendeltetés felfegyverkezett 
seregének kutyái.
Hallottam a csaholásukat, 
a kürtöt, és a lovak dobogását....

Futottam...rohantam csörtetve
a tudat tisztásán át
egy apró menedékért...

A csecsemőtest mint cserje
körbevett, mikor búvóhelyre találtam.
Ott reszkettem alatta, 
és sírtam a félelemtől....

      © Erika Csiszar. All rights reserved.

The bloated, haughty algorithm
craves my favour, seeks
my every whim and pleasure,
peering into my hidden corners...
Irritably, it measures 
my movements, licking its lips,
and smoothes the wrinkled 
blouse of my personality
with its fleshy, sticky hands...

It follows me, huddling close, 
settling over me with its giant shadow
and with its foul, 
cigar-scented breath, 
it mumbles, 
whispering intoxicatingly
that I am important
that I am valuable, necessary, and true
everything I feel and think.

But finally, it escorts me
into the shade of sprawling, 
leafy corporations,
and like livestock, 
they bleed me dry,
so that the blood-red 
droplets of my character’s statistics
may squirt and fill, sealed 
into a bottle labelled with a unique,
custom-tailored typeface,
whose last drops fall upon
the mile-high boots of spurred-on Revenge,
which, with indifferent apathy, 
tramples the aspects of my life
into the friable dust of oblivion.

...then, onto the shelf 
of the proper department
they place my drained essence,
to offer it back to myself
as if I did not know well enough
who I truly am.

They remind me relentlessly,
and with kind gestures,
invite me for a test-tasting,
so that I may crave even more of myself....

       © Erika Csiszar. All rights reserved.

Nagyra hízott dölyfös algorítmus
a kegyeim akarja,
keresi kényem kedvem, 
belenéz rejtett zugaimba...
Ingerülten méricskéli mozdulataim 
száját nyalogatva, 
s végigsimítja személyiségem meggyűrödött blúzát húsos,
ragadós kezeivel...

Kísér, mellém húzódva szorosan, 
rám települve óriás árnyáka,
s bűzös, szivarszagú lehelletével 
mormolja, súgja bódítóan, 
hogy fontos vagyok,
s értékes, szükséges és igaz
minden, amit érzek, és gondolok.

... aztán a megfelelő részleg polcára beteszik lecsapolt
sűrítményemet, hogy
felajánlják önmagamnak,
ha nem tudnám eléggé,
valójában ki vagyok.
Unszolásig emlékeztetnek,
s kedves gesztusokkal
teszt kóstolásra invitálnak, hogy még többet kívánjak önmagamból....

      © Erika Csiszar. All rights reserved.